virtuális(?) illatok (és nemcsak) blogja:.

tanulság - november

2011-11-08T12:48:00.001+02:00

ma megtanultam, hogy létezik frissen mosott hajszag.

ősz - steven meisel

2011-10-22T23:12:00.006+03:00

- amikor hervaszt az emberi tökéletlenség, vetek néhány pillantást ezekre a fényképekre (főleg az utolsóra) és valami történik belül. valami megnyugtató.

kerdesek - valaszokkal

2011-08-20T15:29:00.004+03:00

"Az dühít, amikor nyakra-főre kérik a bocsánatot amiatt, hogy valamit megszagoltatnak velem, közben aztán rájönnek, hogy nem érzem…"

“Én el sem tudnám képzelni az életemet illatok nélkül” – mondtam Andreának, amikor kiderült, hogy nem érzi sem a szagokat, sem az illatokat. Csak mosolygott, hogy mindenki ezt mondja neki, amikor megtudja, hogy mi a helyzet… Már hozzászokott ehhez az állapothoz, és egyelőre nem is szándékszik változtatni rajta.

Mi az oka annak, hogy nem érzed az illatokat?

– Hároméves koromban volt egy polip meg egy mandula műtétem. Nem gyerekorvos műtött. Feltételezem, hogy az ő hibájából történt, hiszen az ízeket érzem. És ha születési hiba lenne, akkor azokat sem érezném. Ez így van. Azoknak az embereknek, akik nem érzik az illatokat, nagy részük az ízeket sem érzi. Ebből gondolom, hogy az orvosi műhiba felelős a történtekért.

Mikor, hogyan jöttél rá? Hogy fogadtad?

– Mivel az ember hároméves korától kezd emlékeket “őrizni”, és pechemre engem éppen ebben az időszakban műtöttek, ezért emlékeim sincsenek. Amióta az eszemet tudom, nem érzek illatokat/szagokat. Tulajdonképpen rá sem kellett jönnöm, belém ivódott. Mintha természetes lenne. Egyáltalán nem zavart… Egészen 18 éves koromig. Nem tudom, miért éppen akkor kezdtem másképp gondolkodni erről az egészről, hisz addig is készségesen mesélte mindenki, hogy milyen kár, vagy éppen milyen szerencsés vagyok emiatt.

Különben 10 éves koromban mondtam el a szüleimnek. Addig senki sem tudott róla. Amikor valamit megmutattak, hogy megszagoljam, csak bólogattam, hogy valóban milyen jó/rossz az illata. Nem akartam, hogy tudják, mert éreztem, hogy orvoshoz fognak járatni és kezdődik a faggatás, hogy miért nem szóltam eddig. Aztán egyszer kicsusszant a számon. Persze először nem hitték el. Aztán mégis… és kezdődtek az orvosok. Adtak cseppeket plusz 0,1 % esélyt a gyógyulásomnak. Semmire nem mentem velük.

Hiányoznak-e neked az olfaktív élmények?

– Említettem már, hogy 18 éves voltam, amikor először gondoltam arra: mi lenne, ha mégis éreznék. Jobb lenne-e vagy rosszabb? Azóta sem tudom eldönteni… Igaz, hogy különleges ez az állapot, de azért mégis kimaradok valamiből – úgy érzem.

Gondoltál-e már arra, hogy meggyógyíthatnának?

– Persze. Úgy hallottam, külföldön műtéttel már lehetséges helyrehozni ezeket a problémákat. Sokszor átvillan az agyamon, hogy megtehetném. De amint mondtam: nem tudom eldönteni, hogy legyen. Egyelőre (szerencsére?) úgysincs annyi pénzem, amennyivel helyrepofoztathatnám magam. Majd ha lesz, elkezdek komolyabban gondolkodni a műtéten, addig is élvezem ezt az állapotot.

Minek az illatát, szagát szeretnéd leginkább érezni?

– Hmm… Első helyen áll az ember testszaga. Nem másért, csak úgy hallottam, hogy egyes esetekben vonzó lehet… Második helyen a föld illata zápor után, aztán a sült hagyma és a vanília illata. Virágok közül a frézia illatát szeretném leginkább érezni. Ez a kedvencem. Ó és a dohszag, meg a könyvek illata is vonz.

Hogy képzeled el az illatokat?

– Mindig az ízeket veszem alapul. Azokhoz hasonlítom. Ízes levegő – így is mondhatnám. Mi van akkor, ha nincs íz változata annak a bizonyos illatnak/szagnak? Na, ilyenkor vagyok bajban. Talán színeket rendelek hozzá, de inkább érzéseket, hangulatokat.

Mit tudsz az illatokról/szagokról?

– Ez nagyon érdekes, mert havonta legalább egy új dolgot megtanulok az illatokkal kapcsolatban. Van, amikor többet is. Ami viszont a leginkább meglepett, az az emberi izzadtság szaga. Annyira negatívnak van beállítva, hogy a be nem avatottak számára (lásd: jómagam) teljesen ellenszenves, undorító, kellemetlen. Pedig (néha) egyáltalán nem az, sőt. Őseink ez alapján választottak partnert maguknak. Legalábbis sokat nyomott a latban. Tetszik nekem a jellegzetessége, hogy olyan, mint az ujjlenyomat: nincs két egyforma belőle. Én legalábbis így képzelem el.

Az emberek nagy többsége érzi az illatokat. Emiatt biztosan gyakran megfeledkeznek arról, hogy te nem. Zavar ez téged?

– Egyáltalán nem. Inkább az dühít, amikor nyakra-főre kérik a bocsánatot amiatt, hogy valamit megszagoltatnak velem, közben aztán rájönnek, hogy nem érzem… Egyszer például az egyik barátnőmtől illatos rudakat kaptam születésnapomra, mert megfeledkezett erről az egészről. Egyáltalán nem haragudtam meg érte, sőt! Ilyen ajándékom még sose volt, hogyne örültem volna neki! Mondtam is, hogy nem kell bocsánatot kérnie ezért, mert bármilyen hülyén hangzik is, én örülök az ajándékának.

Hogy vásárolsz parfümöt?

– Sokszor gondoltam arra, hogy összehozok egy olyan találkozót, amelyen ott lesznek azok az emberek, akik a legjobban ismernek, hogy meg tudják mondani, melyik illat illik hozzám a leginkább. Még nem jött össze. Legutóbb például az öcsém vett nekem parfümöt. Ő ismer engem a legjobban, ismeri az ízlésemet, tehát megbízhatok benne.

Üzensz valamit azoknak, akik érzik az illatokat/szagokat?

– Inkább kérdeznék. Előfordult-e már velük, hogy a púr testszag vonzotta őket, nem a parfüm illata?

Kérdezett: ba. (forras: http://cityzen.transindex.ro/)

kávé - lovakat ad.

2011-04-16T13:04:00.000+03:00

http://creativemonkeyz.com/la-cafea/arta-lui-christophe-gilbert/

gyerekszemmel a világ:.

2011-03-16T08:49:00.001+02:00

azt hiszem, hogy talál ide. szinesztétizáljátok szeretettel.

minimál

2011-02-10T12:56:00.001+02:00

bár nem szeretem a kávét...

egy mondatnyi gondolat

2011-01-10T08:51:00.003+02:00

"A méz nem érzi önmaga édességét"

W.S.

szín-esztézia. ünnepre (és nemcsak).

2010-12-15T14:25:00.000+02:00

egy másik változat

könyv-ajánló

2010-12-15T08:50:00.004+02:00

Ebben a regényben nem a leírás módjára, az írói tehetségre, a stílusra kell figyelni. (Ha így olvasod, csapnivaló). A hangsúly az út közben megélt tapasztalatokon van. A tényeken, amelyekre a cselekmény épül. Arra, hogy egy férjes nő, aki már túl van a harmincon, látszólag tökéletes életet él, képes felrúgni a konvenciókat és minden marasztalás ellenére elutazik. Képes beismerni, hogy talán éppen azzal hibázott, hogy követte a szabályokat. Megteszi az első lépést: felbontja a házasságát és útnak indul. Először csak azért, hogy Istent megkeresse, s ezáltal közelebb kerüljön önmagához. Útját közben más jelentős felismerések övezik. Olaszország pezsgésétől, az élet habzsolásától kezdve, India önfegyelmet igénylő mértékletességén keresztül eljut Indonéziáig, ahol új társra lel. Ez persze a lehető legegyszerűbb és legtömörebb kivonata a valódi történetnek. Részletekről: a könyvben. :)

(Megjegyzés: 1. Azért ezen a blogon, mert ízekben, de főként hangulatokban, élet-érzés(ek)ben bővelkedő könyvről van szó.)

(Megjegyzés 2.:Azoknak akik látták a filmet: lehet, hogy ez (értsd: a film) csalódást okozott, a könyv nem fog!)

házi készítésű illatis, hangulatis.

2010-11-27T01:18:00.002+02:00

igen. citromosbanánosmandulás. igen. (köszönet kocsis kittynek)

nem illat, de hangulat

2010-11-19T14:23:00.003+02:00

hot hot summer where are you???

Ha az előzőbe kicsit voltam benne, ebben nyakig... vagy fordítva? - mért is fontos ez? kinek? NEKEM:) Valamiért fontosnak érzem elmondani, bár tudom, hogy általában tudjátok, hogy ha valaki "megjegyez" valamit (az én esetemben közzétesz), akkor annak - nagy valószínűséggel - ő is része. én mégis fontosnak tartom megjegyezni: :)

...

Pretty from Elizabeth Arden

2010-11-17T21:29:00.003+02:00

(talán egy kicsit én is benne vagyok. egy kicsit:)

Emily Dickinson: Gyöngybe vájt kehelyből iszom... I taste a liquor never brewed

2010-11-10T16:26:00.003+02:00

Gyöngybe vájt kehelyből iszom
Sosem párolt italt,
Rajna minden borkádja sem
Csordít ily alkoholt.

A szél az, mely fejembe szállt,
A harmat részegít,
Olvadt kékség kocsmáiban
Tántorgok nyáron át.

Már kidobja a beszeszelt
Méhet a liliom,
A lepke is torkig nyakalt,
De én még, még iszom!

Szeráfok hósipkája int
S ablakban mind a szent,
Hogy lássák a kis korhelyt
A Napnak dőlni lent.

/Ford.: Tótfalusi István/

I taste a liquor never brewed,
From tankards scooped in pearl;
Not all the vats upon the Rhine
Yield such an alcohol!

Inebriate of air am I,
And debauchee of dew,
Reeling, through endless summer days,
From inns of molten blue.

When landlords turn the drunken bee
Out of the foxglove's door,
When butterflies renounce their drams,
I shall but drink the more!

Till seraphs swing their snowy hats,
And saints to windows run,
To see the little tippler
Leaning against the sun!

egyetlen

2010-11-02T17:32:00.003+02:00

Abban a paradox helyzetben vagyok, amely orvosi műhibából történt. Három éves korom óta gyógyíthatatlan adottsággal rendelkezem, ami valójában a szagok és illatok, egyáltalán bármiféle olfaktív élmény hiányában nyilvánul meg és teljesen egyedi (+gyógyíthatatlan). Ráadásul: abszolút kellemetlen. Ezzel bevezettelek egy "tulajdonságomba" és megadtam a lehetőséget rá, hogy a most következő kellemetlenségeket (A szagokat!) ezúttal másképp értelmezd.

Ma. Az osztályterem előtt állok. Ahogy az ajtó felé közeledem érzem, hogy valami nem úgy történik ahogyan normálisan szokott. Elindulok. Eközben az a furcsa érzés kerített hatalmába, ami akkor jeletkezik amikor deja-vu m van. Ilyenkor mindig tudom mi miután következik (csak azt nem hogy miért) és képtelen vagyok másképp cselekedni. Miközben tudatom lemerevedik a ténytől, hogy kénytelen engedelmeskedni annak a bizonyos hatalomnak, valami folyton mondogatja: "még ne fejeződjön be", "még nem teljesedett ki, nem lehet vége" -mintha csak arra gondolnék, hogy minél tovább tart, annál nagyobb esélye lenne annak, hogy megfejtem: mi, honnét, hová, miért. Mindez másodpercek töredéke alatt - természetesen.

Ma is így történt. Ahogy átléptem a küszöböt, ami a folyosó megszokott légkörét elválasztotta az osztályterem ismeretlen újszerűségtől: bekövetkezett az amire soha életemben nem számítottam. A terem fülledt és elhasznált levegője, mintha fizikai lényem teljes egészét el akarná árasztani. A jelenség egyértelmű volt, bár nekem, mint be nem avatott - addig teljesen kívülálló szemlélőnek - valóban szokatlan és újszerű. Körülöttem mindenki savanyodott, undorodó pofákat vágott. Én? - magam sem tudom eldönteni miféle érzések kavarogtak bennem. Valóban engem is nyomasztott a szag, de az a paradicsomi állapot, hogy valami olyan adatik meg neked, amire soha nem számítottál... -fölülmúl mindent. Muszáj volt megismételnem az aktust: kimentem az osztályteremből. A küszöbtől pontosan öt lépésnyire megálltam egy percre, aztán elindultam. Készen álltam átlépni a küszöböt. Mélyet szippantottam az áporodott levegő legsűrűbbjéből és próbáltam elraktározni valahová nagyon mélyre. Ki tudná megmondani mikor találkozom legközelebb hasonlóval?... (Az orvosok szerint soha.)

csodálatos volt.

Red Is...

2010-11-01T22:14:00.000+02:00

Red Is..., by Franiuk.

érezni a mozgást, a megkavart levegő

hűs kavargását. a mozgást. meg kellett

ismételnem. a friss női forróságot, a port

kavaró vörös által finoman megszórva.

Lila és aranysárga

2010-11-01T15:50:00.003+02:00

Adatokra, információkra alapozott bejegyzés szeretett volna lenni, de a kifejezés egyetlen blogban fordul elő, ott is csak utalásszinten. Vajon létezik-e az, amire a keresett szó nem található?

Arról beszélek, ami alapjáraton: semmi máshoz nem hasonlítható érzés, ájulásszerű, esetleg sikítós-könnyezős, vagy csak nyugodt boldogság. Állítólag a nőknek ehhez mindenféle extra kell, meg sokszoros odafigyelés, miegymás. Én vagyok-e különlegesebb helyzetben, vagy ez csak a cosmós nép- és nőhülyítés, nem tudom. Sosem volt szükségem két-három órás előzményekre, sőt. Mondhatni gyakori vendég nálam, nem kell külön meghívó, sem ünnepélyes alkalom vagy teríték.

Ez viszont teljesen új, sohasem hallottam ilyenről. Mindössze kétszer tapasztaltam. Hirtelen lepett meg a lila virág és az aranysárga mindenség. Kiakasztott, percekig kapkodtam a levegőt. A puszta látványtól zsibbadtam, kapaszkodtam, közben meg egyszer lila volt, máskor aranysárga.

Arról beszélek, amit szeretnék szinesztéziás orgazmusnak nevezni, de nem tudom, lehet-e.

Forrás: valakimás.

világnyi.

2010-10-29T16:01:00.001+03:00

vagy cseppnyi.

fotó: endzsi .

én meg csak belematattam.

ősz -nálunk

2010-10-21T21:54:00.000+03:00

ősz.

2010-10-20T20:04:00.000+03:00

nyár.

2010-10-20T20:03:00.001+03:00

szippantás, mint biztonságot adó cselekvés.

2010-10-14T12:30:00.001+03:00

Az állatvilágban nagyon sok növényevő állat él. Elég nagy hányada ezek közül nagytestű, gondolok itt a zebráktól a gnúkon keresztül a az antilopokra, a csimpánzoktól az orangutánokon keresztül a gorillákra, vagy a nálunk is honos őzektől a birkákon keresztül a tehenekre. Mindegyiknek tetemes mennyiségű élelemre van szüksége, hogy testét épen, egészségesen tartsa. Azonban a mezőn sok fű-féle van. Sok gaz, burjány. Sok közülük mérgező, úgy ember, mint állat számára. Azonban mégsem halnak halomra a növényevő állatcsordák: kikerülik a veszélyes növénykéket. Kétlem, hogy szín, vagy alak játszaná a fő szerepet a növények megkülönböztetésében (hisz egyesek nagyon hasonlítanak jámbor, nem-mérgező társaikra), az ízük meg pláné nem, hiszen ha ízet érzett az állat, akkor már majdnem halott. Maradnak az illatok.

A kínai császárt egy rakás orvos vette körül, akik csak azért léteztek a környezetébe, hogy vigyázzanak a császári család, de leginkább a császár testi egészségére. A munkaköri leírásba bele tartozott a betegségek elleni védelem, azaz a megelőzés, a császár különböző átmeneti korszakaiban az extra figyelem annak testére, testének változásaira. Az egyik legfontosabb információ-forrás, melyből merítkezhettek az orvosok a császár széklete volt. A császári fekália és a császári urina. A császár fekáliája fontosabb volt több szempontból is: állaga és színe mellett gazdag szag-kompozícióval rendelkezett, így könnyűszerrel meg lehetett állapítani a császárról, hogy egészséges-e avagy beteg ugyanakkor azt is, hogy mit kell fogyasztania ahhoz, hogy fekáliája ideális szag-kompozíciót tartalmazza. Nagy megtiszteltetés volt, ha állhattál a császár mellett és várhattad, hogy székelése után frissében kielemezhesd a császári ürülék rejtelmeit.

Az ember hasonlóan viseltetik saját ürülékével szemben is: egészségének egyik tükre. Pottyantott, majd megnézi. Az anyagcsere fontos összetevője egy humanoid biológiai rendszernek (vagy bármilyen más, nem-humanoid biológiai rendszernek), így nem csoda, ha az ember gyanút fog, ha az ürülékének szokatlan a színe, az állaga és a szaga. Előzetes tudása alapján már mintákat tud megkülönböztetni egymástól s a mintákat kötni tudja előzetesen megtapasztalt testi és lelki állapotokhoz, étkezési szokásokhoz.Ezek a folyamatok javarészt nem tudatosak, nem csoda hát, hogy ösztönösen elkezdünk odafigyelni az étkezésünkre egy ilyen elgondolkodtató fekália-kórkép láttán.

De mit is akartam mondani a fenti három bekezdésemben? Arra, hogy biztonságunkért nem csak a szemünk, nem csak a fülünk, de az orrunk is felelős. Orrunk biztosítja az elhatárolódást minden olyan eledeltől, kémiai anyagtól, veszélyes reagenstől, ami ÁRT az embernek. Nézhet ki jól az a kaja, lehet ínycsiklandozóan színesen, gazdagon tálalva: egy szippantás és máris nem lehet legyűrni a torkunkon. Manapság már ezt is meg lehet kerülni, persze, lásd a gyorskajáldák prezentábilis főszereplőit, mint a HappyMeal, vagy a KFC-menü. Testünk ösztön-énjével a szaglás képessége van leginkább összefonódva: "jól nézki az a cucc, meg minden, de valahogy gépfegyverrel sem lehetne rávenni, hogy magamba tömjem.. nem tudom miért, egyszerűen csak."

Ha a körbeszimatolt személy, annak laktere (fürdő, konyha), ruhái, ágyneműje, mindennap használt dolgai illatosak és nem szagosak, neaggyisten: büdösek- a személy máris elnyerte a szimpátiánkat. Persze még sok minden alakítja az emberi kapcsolatok vargabetűs útjait, de alapjában véve az illat a kapu: konkrét esélye sincs a másiknak, hogy meggyőzzön szimpatikusságáról, ha nem kellemes, vagy bár semleges az illata.

Egy szippantás és otthon tudok lenni, ugyanakkor egy szippantás otthon és idegen helyen vagyok, röviden így lehetne leírni az ember ezen adottságát. Nemcsak riasztó-rendszer kell a biztonsághoz, nemcsak négy fal és egy kulcs az ajtóhoz. Nemcsak egy váll, ami menedéket nyújt. De illatok. biztonságos illatok.

??

2010-10-14T12:01:00.001+03:00

Mennyiben beszélhetünk vonzalomról az azt meghatározó illatok hiányában?

?

2010-10-13T20:18:00.000+03:00

Mennyiben meghatározó az ember illata a vonzalom tekintetében

classique

2010-09-20T11:49:00.002+03:00

Illatnyi csepp-csöppnyi illat

2010-08-07T22:47:00.001+03:00

szabi II(I).

2010-05-21T09:07:00.002+03:00

Valójában mindig is szerettem volna még egyszer találkozni vele. Egyszerűen azért, mert úgy gondoltam: érdemes. De sosem hittem igazán, hogy ez valaha is sikerülni fog.
Hónapokkal a találkozásunk után megint színházba mentem. Moliére: Szívek és szarvak című vígjátékát utoljára középiskolás korom hajnalán láttam és akkor annyira megtetszett, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s elhatároztam, hogy most sem hagyom ki.
Ott találkoztam újra azzal a lánnyal, aki elkisért az ismerőséhez. Amikor megérkeztem a színházba, a darabot már elkezdték. Ő nem vett észre engem amikor bementem. Én viszont azonnal felfigyeltem rá. Nem lehetett nem észrevenni. Nem volt rajta semmi feltűnő. Mégis. Az egyszerűség finom eleganciájába burkolva, olyan elérhetetlenül titokzatosnak tűnt. Leültem a helyemre, ahonnan részletesebben kezdtem vizsgálni. Bájos volt. Emlékeztetett valakire, és minél inkább próbáltam felidézni kire, annál távolabbinak tűnt, hogy valaha is eszembe jut kihez hasonlít. Jobbnak láttam tehát a darabra koncentrálni...
Az előadás végén odamentem hozzá:
- Jó estét kívánok! Nem te vagy véletlenül az a lány aki múltkor elkísért az ismerőséhez?
- Jó estét! ...Ddde iigen, én volnék... – válaszolt, s láttam hogy zavarba van, de nem értettem miért.
- Lenne kedved sétálni egyet?
- Én... én,.. én igazán szívesen mennék csak annyi dolgom van, hogy... de valameddig elkísérhetsz, ha szeretnéd.
- Rendben. Akkor menjünk.
- Valójában csak annyit szerettem volna mondani, hogy mondd meg az ismerősödnek, hogy szeretnék vele újra találkozni. És megkérnélek Téged, ha nem nagy gond, hogy kísérj el hozzá. Ha nem változnak a feltételek.
- Rendben. – válaszolta, és megegyeztünk az időpontban meg a helyszínben.

Pénteken este a virágóránál vártam rá. Kicsit késett, de megérkezett. Azt mondta ne tétovázzunk, mivel a feltételek nem változtak, ezért beköti a szemem. Ahogy közeledett megintcsak az a furcsa érzés tört rám, hogy mennyire emlékeztet valakire. Ahogyan átölelte a nyakam miközben megpróbálta bekötni a szemem, rájöttem hogy az illata ugyanaz mint akkor éjjel az ismerősénél... Rájöttem, hogy ők ketten azonosak egymással, s önkéntelenül felkiáltottam:
- Várj csak... Ez az illat... olyan... mintha ismerős lenne. (Nem láttam, de éreztem: elbizonytalanodik. Összerezzen. Megijedt, hogy kiderül a titka)
- Mi.. mi... Mire gondolsz?- kérdezte habogva.
Nem akartam, hogy megtudja: rájöttem. Féltem, hogy bizalmatlan lesz velem. Gyorsan válaszoltam hát:
- A fák illata. Hát nem érzed?!
- Hjaaa aaazz... hát persze, de igen. Valóban csodálatos, de mostmár igazán mennünk kell.- válaszolta jól hallható megkönnyebbüléssel.

Amikor a lakásba értünk, rövid feszült csend után ,egszólalt:
- Miért jöttél el újra?
- Mert néha eszembe jutsz. Olyankor azt godnolom milyen szívesen meglesnélek most. Mit csinálhatsz, milyen lehetsz... és akkor arra gondoltam meglátogathatnálak. És akkor találkoztam a barátnőddel...
- Hm... igazán nem sokat látnál olyankor belőlem. Mostanság leginkább egy halványrózsaszín vagy egészen fehér fátyolhoz hasonlíthatnám magam. És az illatom is enyhébb azt hiszem.
- Ennyi az egész?- kérdeztem meglepetten.
- Igen. Miért? Sok vagy kevés?
- Nem sok. Nem is kevés: furcsa. Azért, mert eddig csupa élénk színekben képzeltelek el Téged. Természetesnek, élőnek... nem sápadt-fehér haloványnak.
- Akkor tévedtél! Vagy egész egyszerűen elavulttá vált elképzeléseid vannak. Régen talán ilyen voltam. Utolsó találkozásunk óta viszont folyamatosan változnak a dolgok. A ’halványat’ pedig ne értsd félre. Nálam ez nem fakót jelent, csupán azt, hogy az ember képes odafigyelni az árnyalatokra. Azokra a finomka részletekre amelyek szabad-szemmel szinte nem is láthatóak. Az átfedések. A rút és a szép között, például- feltéve hogy vannak ilyenek. Itt olyan különös dolgokra gondolok például, mint a hibák iránti vonzódás... Te nem így gondolod?

Amikor ezeket mondta „olyan volt gyerekes nőies bájában, mint aki rettenetesen meg van elégedve magával”. Mire válaszoltam volna elaludt. Én is lefeküdtem mellé, megpróbáltam elaludni. Nem ment. Megbabonázott az illata. Ugyanolyan volt akár első találkozásunkkor. Átitatva az aznap éjjeli kellemes éjszaka csendjeivel, a modatok közti szünetekkel, a sóhajokkal, az akkor és ott megszülető hangulattal. Mámorító illatába burkolózva azon gondolkodtam mi legyen a folytatás...

ízetlen.

2010-04-21T10:06:00.001+03:00

A kávé elvesztette
fanyar
filme-noir-illatát
s az automata mellett
a gőzölgő
zúgó csendben
illattalanul szürcsölöm
poshadt levét.

Keserűn szétterülő
gőzölgő szemét.

Persze azért szeretem még
a csendjét,
a magányát,
a szemtelen rendjét
ízének,
képzelt illatának.

Olyan, kicsit,
mint
a kocsmák csöndjében a
bár megrészegedett
mégis folyton cikázó gondolatok.
Vagy a későőszi fagyok.
Vagy a szeretkezés utáni
por-figyelő csendek.

Van
benne
valami.

És akkor mondta csendben,
hogy rendben,
legyen úgy, ahogy te akarod.

S azzal eltakarta
fondor tekintetével
előlem
belőlem
a józan napot.

Azóta szédelgek, készen
hogy meghaljak,
csak kicsit,
vagy egészen.
Vagy mérsékelt fájdalmakkal
telítetten
kutyáknak vetettem
büszkeségem,
tartásom,
talán soha sem létezett
becsületem.

De majd, ha
tehetem
ha
tudhatom
ambróziával
egészen
berúgatom
testét szalaggal
szemét bilinccsel
gondolatait temérdek
színes, szédítő ópium-delírrel
gúzsba kötöm,
lekötözöm.
Elfojtom egészen.
Megölöm egészen.

Testét szalaggal.
Szemét bilinccsel.

Hogy józanon éljek
és ne féljek
és ne térjek
megrészegedetten
vermekbe s
ne ébredjek
ketrec után
újabb, még taszítóbb,
komorabb,
hidegebb,
szomorúbb
ketrecekben.

szabi II.

2010-04-20T13:05:00.002+03:00

Sosem gondoltam volna, hogy még valaha találkozni fogunk. Bár jól éreztük magunkat együtt. De amint már utaltam rá, az előző részben, ezek a találkozások nem mindennaposak, tehát kevés az esély rá, hogy megismétlődjenek.

Nagyon ritkán lehetett őt látni. Nem mintha nem szerette volna az embereket, csupán természetétől fogva kerülte a szokványosat. Aki ismerte, mindenki tudta róla, hogy a színház az egyetlen hely ahol ritkán ugyan, de fel-felbukkan.

Aznap én is ott futottam össze vele. Nem vagyunk nagyon jó barátok, de mióta van egy közös ismerősünk, azóta néha elbeszélgetünk erről-arról.

-Szervusz!- mondta.
-Szia!- válaszoltam. S miután túl lettünk a szokásos hogy vagy , mi újság veled, satöbbin, elhívott sétálni. Mondtam neki, hogy sajnos nem sűrűn érek rá, de ha akar, hazaksérhet.
-Rendben… Valójában csak azt szerettem volna kérdezni, hogy annak a közös ismerősünknek vajon lenne-e kedve újra találkozni velem.
Én elmondtam neki, hogy éppen mostanság említette, hogy szeretné látni újra ot , tehát nem hinném hogy kifogása lenne ellene. Megbeszéltük az időpontot meg a helyszínt, aztán elbúcsúztunk.

(...)

Magamhoz hűen késésben voltam és sietnem kellett. Bal oldalamon a szokásos épületek. Érdekesebb volt viszont a job oldal. Tele virágzó fákkal, rózsaszín, fehér, vörös s még ki tudja mennyi féle színnel, melyek a nagy sietségben összemosódtak. Megpróbáltam elképzelni ezt a sokféleséget illatokra leképezve… Mire sikerült volna már a virágóránál voltam. Ott várt rám péntek este.

-Rég vársz? –kérdeztem.
-Nem. Én is csak most értem ide.
-Rendben, akkor ne tétovázzunk. Bekötöm a szemed, mivel a feltételek nem változtak(ugyanugy ahogy mult alkalommal, most sem szabadott ismernie a helyet ahova megy).
Amikor átöleltem, hogy beköthessem a szemét, hirtelen felkiáltott: -Várj! …Ez… ez az illat,…mintha már éreztem volna valahol… (Arra gondoltam, felismerte az illatom, s rájött a titkunkra: én és az ismerősöm azonosak vagyunk, és ekkor :
- Hát nem érzed? A fák …. A virágaik, s ahogy ezek keverednek… Csodálatos, nemde?
- Hjaaa, aaazzz? …hát perszee, tényleg bámulatos, de mostmár igazán induljunk!

(...)

Amikor beértünk a lakásba, elhatároztam, hogy suttogni fogok, nehogy felismerje a hangom. Kicsit nehézkesen indult a beszélgetés ez az igazság, de túl lettünk rajta.
-Miért jöttél el újra? –kérdeztem.
-Az egész úgy kezdődött, hogy eszembe jutottál… Mármint, az hogy meglesnélek: mit csinálsz, és hol lehetsz… és akkor találkoztam az ismerősöddel… és…
-Igazán nem sokat látnál belőlem mostanában. Azt hiszem egy halvány-rózsaszín fátyolhoz tudnám leginkább hasonlítani magma. Olyan almavirág színű, tudod!
-Ennyi az egész?
-Igen. Miért? Sok vagy kevés?
-Nem is sok nem is kevés. :furcsa.
-Azért, mert egészen mostanig élénk színekben képzeltelek el. Természetesen, élőnek, nem sápadt-haloványnak.
-Miből gondoltad ezt? –kérdeztem. Hisz nem is ismersz!
-Az illatodból, amit a múltkor éreztem… és most is érzem
-Akkor tévesen képzeltél el! Vagy elavultak az elképzeléseid. Lehet, hogy amikor először találkoztunk olyan voltam. Azóta azonban sokminden történt, és legalább ugynannyi dolog változott is. Többek között én is. Egy kicsit. Vagy nagyon, nem tudom, de mindenképpen. A halványat pedig ne értsd félre. Ez nem valami fakuló, porosodó folyamat… Nem! Ezt az elhalványulást úgy képzeld el, mint a festők palettáján a színek keveredését. Az élénk színek az alapok, ha ezt fehérrel keverik, pasztel less belőlük, árnyalatnyi változások csupán, de lényegesek. Finomítják, gazdagítják a festményt. És vannak más technikáik is a festőknek… Te hogy gondolod?
-hm… (gondolkodott azt hiszem…) mire azonban válaszolt volna, én már aludtam…
Szerencsére az órámat azelőtt való nap hajnalra állítottam, hogy elérjem a vonatot, ami elhoz idáig. A telefonom pedig automatikusan ébresztett aznap is amikor szabi nálam volt. Iigy aztán hajnalhasadás előtt el tudott menni, anélkül, hogy látott volna engem világosságban, tehát anélkül, hogy felismert volna.
Elment.

allergia.

2010-04-14T21:07:00.000+03:00

Már az ősszel megmutatkozott és azt hittem, hogy el fog múlni. Gyanús volt, mikor több ideig náthás voltam, mindenféle ok nélkül. Aztán vettem olyan nazális kidugaszolót, aminek köszönhetően tudtam lélegezni, egészen kellemesen.

A tünetek, amúgy: taknyom-nyálam folyik, könnyezik a szemem, fáj a fejem, és eszméletlenül kellemetlen a közérzetem. Ha sokáig húzódik, akkor úgy nézek ki, mint egy szipós.

Tavasz, 2010. Amikor a levegő kitisztul, a hideg alábbhagy és a természet újra elindítja azon biokémiai funkcióit, melyek télen vegetálnak vagy lelassulnak és amit csak úgy, parasztosan, kikeletnek nevezünk.

És érezni a föld illatát és az avarét, a frissen pattanó rügyekét (bár lehet nincs is illatuk), a felkavart, langyosodó levegőben megkevert termékeny illatok koktélját szippantani: érzékeket borzoló érzés.

És akkor a virágzás. Először alig bújik ki a kemény héjak szétválásának a peremén a vékony fehér, vörös, rózsaszín sáv, ami aztán tovább terjed, majd pattan, le, vagy szét és lesz virág. Egy év után megint. Talán ez a tavasz csúcspontja. Maga az ária. És akkor megint elkezdődött.

Azt hittem, hogy nátha. De nem az volt. Folyton könnyeztem, folyton taknyoltam. És nem éreztem semmit. Szomorított, elfele, a dolog, mert hiányoztak azok a fránya illatok. Nehéz a tavasz kibírása az illatai nélkül. Bedugult orral, ami ráadásul lógatva is volt, gyászosan, a világtól elszigetelve zötyögtem vissza Kolozsvárra és abban reménykedtem, hogy nem akarja senki sem kinyitni az ablakot. Én, akinek a feje folyton kint szokott csüngeni régebb az ablakból, mint kocsiból a pulikutyáé.

A parlagfű, mint allergén hatóanyag váltotta ki az allergiámat. Nyárutón, őszelőn sokat kellett kaszálni és valószínűleg kontaktusba keveredtem vele. Meg is feledkeztem az ősz és a tél folyamán ezen mérvadó deficitemről. Most már jobb. Két spricc az orromba, reggel, és talán eljuthat a nap folyamán a dús illatból valami. Ha szerencsém van. Mert bár a többi tünet eltűnte magát: ez megmaradt.

Ma, hazafele gyalogolva illatot improvizáltam: megérintettem a sövény sok-sok zöldes színben játszó friss hajtásait. Lehunytam a szemem és úgy simogattam végig őket. Kellemes volt. Már a színeknek, ennek a palettájának a megfigyelése illat-féle érzetet váltott ki, amit tetézett az éintés. Illatot idézett elő, igazi illatot, vagy talán tényleg elért az illat az orromba. Az agyamba, az orromon keresztül. De lehet hogy az ujjaimon keresztül. Mosolyogtam. Egy barátomra gondoltam, akinek segíthetne az élményem. Boldog voltam és elégedett.

Mert létezik szinesztézia.

(állítólag) Az ember érzi a félelem szagát

2010-03-29T10:38:00.002+03:00

Arról még hallottam, hogy egyes emberek testszaga vagy akár izzadtságszaga vonzhatja vagy taszíthatja a másikat. De arról, hogy a félelem szagát érezni... hát ez különös.
A minap kutatásokról böngésztem a neten, s véletlenül ezt találtam:
"Az, amit eddig csak az állatvilágból ismertünk, német pszichológusok szerint az embernél is szerepet játszhat: tudat alatt képesek vagyunk mások félelmét szaglás útján észlelni.

Ha egy ember orra észleli a másik ember izzadságában lévő, félelemre utaló molekulákat, az agyában azok a területek aktiválódnak, amelyek a sajnálatért és félelemérzetek felismeréséért felelősek - mondta a kutatást végző Düsseldorfi Egyetem pszichológusprofesszora, Bettina Pause, aki szerint ez világszerte az első bizonyíték arra, hogy az embernél is átadódhatnak vegyi úton az érzelmek.

A csaknem tíz éven át folyó vizsgálatok során ötven embertől vettek izzadságmintát. A hónuk alá helyezett vattakorongok segítségével a hallgatók először vizsgahelyzetben, majd pár nappal később sportolás közben termelt izzadságot szolgáltattak a kutatóknak. A szagokat 28 kísérleti személy orrába vezették be egy úgynevezett olfaktométeren át, és mérték agyi aktivitásukat. Csupán a felük érzékelte tudatosan az izzadságszagot.

Világosan megmutatkozott azonban, hogy a vizsga alatt keletkezett izzadság esetén aktiválódtak azok az agyterületek, amelyek a mások érzelmeire adott reakciókra, valamint a félelemjelek felismerésére szakosodtak. A sportolás közben keletkezett izzadság semmilyen agyi reakciót nem idézett elő.
"Ez azt jelenti, hogy a félelem, ha az orrunk érzékeli, ragadós, és együttérzést vált ki" - mondta Pause, aki szerint a többi ember félelmének felismerése egyfajta felderítő rendszerként a veszély irányába tereli az érzékeket. Az izzadságfajták összetétele még éppoly tisztázatlan, mint az a kérdés, hogy mekkora a félelem szagának a hatótávolsága. „Úgy véljük, olyan molekulák alkotják, amelyek bizonyos távolságokat képesek megtenni" - mondta Pause. Aki azonban higiénés módszerekkel próbálja blokkolni félelmének kisugárzását, aligha van esélye. A dezodorok csupán korlátozott ideig képesek megzavarni a jeleket."

Fagyat, még!

2010-03-15T10:27:00.006+02:00

Bizonyára sokan únjátok már a telet, és a megújulásra vár mindenki, a zöldre, az életre, a születésre. Én nem. Úgy gondolom, a tavaszra fel kell készülni. Sőt még a tavaszvárásra is fel kell készülni. Le kell tenni a nagy meleg pulóvereket, a téli kabátot, a bakancsot, a csizmát, s a tél összes maradványától meg kell szabadulni, köztük a gátlásoktól- melyeket akarva akaratlan hoznak magukkal ezek a vastag ruhák.

Valamelyik nap vettem magamnak egy téli pulóvert. Kint hét ágra sütött a nap, én mégis megvettem. Kimostam, közbe beesteledett. Kiterítettem. Reggel amikor utánamentem, láttam hogy csonttá fagyott. Gyermekkorom emlékeit fagyasztotta magába, amikor édesanyám a teraszról szedte be a ruhákat és mindig mondta, hogy szagoljam meg: milyen jó... akkor még nem tudta. De én azt mondtam: tényleg. És én is örvendtem. Szagolgattam- hátha, tapogattam- hátha az ujjaimon keresztül... de nem. És most, amikor saját kezemmel mostam meg a pulóvert, amit verőfényes napsütésben vásároltam, most szinte éreztem, hogy ez a fagy-dolog biztosan még a mosószer meg az öblítő illatát is kihűtötte az anyagból, és helyébe valami pótolhatatlan emberileg ne alkotható természetes frissességet varázsolt, s én nagyon hosszú évek óta újra érezhetem, tapinthatom ezt a frissességet.
Még, még, még...-gondolom, de már nem hat. A tavasz a nyomomban, ha akarom ha nem: jön. Nem állít(hat)om meg, de nem örvendek neki. ámen.

(elnézést a csapongó gondolataim talán kissé zűrzavaros volta miatt)

(miért is)?

2010-02-02T16:45:00.004+02:00

- azt jelenti: elgondolkodtam azon miért is vállaltam ezt a dolgot: blogot vezetni az illatokról... Nem bánom, csak most jutott eszembe először a kérdés: miért? A válasz nem létezik. Tudniillik vannak ilyen kérdések is.
...nem akarok csalódást okozni szövetségesemnek. Ezzel a gondolattal kukkantottam be a mai nap erre az oldalra, és eszembe jutott, hogy igazából van is valami kicsi rövid meglepetésem, ami ugyan nem "nagy", de létező. és illatos.

Auchanba mentünk a szüleimmel vásárolni. Illatszerboltba is többek közt. Mondták, hogy válasszak valamit magamnak. Azt mondtam, nekem olyan parfüm kellene, ami friss, ha színekben lehet kifejezni: fehér, és enyhe, de érezhető. Ekkor láttam meg a türkíz színű üveget. Kellemes a szemnek- gondoltam-... Amikor megmutattam a barátnőimnek, "tipikus Balea" jelzővel illették... Nos az illat lehet tipikus, én az üveget ettől függetlenül olyan helyre tettem, ahol a dolgokat szomorúság miatt látogatom meg, hogy azok felvidítsanak engem legalább egy pillanatra. Ahányszor ránézek az üvegre, mintha benne lennék: nyár, türkíz-tenger, homok, myugalom és a többi ami ezekhez hozzátartozik...

mirage:. (III. rész)

2010-01-31T20:31:00.001+02:00

Vannak élmények, melyek(kényelmetlen bevallani) nem hagynak bennünk számottevő nyomot. Vagy azért, mert csak tudat alatt hatnak, de nem észrevehető közreműködésük a felszínen- vagy épp nem bírnak jelentőséggel. Elég jelentőséggel ahhoz, hogy rögzüljenek. A nők, velünk, férfiakkal ellentétben(ha szabad ezt ilyen kontrasztosan kijelentenem) jobban rögzítik az élményeket, hisz sokkal több dolog érdekli őket, és sokkal érzékenyebbek az élményekre. Hogy mikor, kivel volt, milyen ruhát viseltek, milyen volt az időjárás és milyen élményben volt részük: ebben ők a verhetetlenek. Természetesen átlagban gondolkodok, hisz olyan lánnyal is volt szerencsém beszélgetni, aki, miután szerelmes lett a párjába minden előző barátja nevét elfelejtette, és minden férfiakhoz köthető élménye annyira elhalványult, hogy javarészt semmire sem emlékezett. Minket, hímeket meg egyszerűen nem érdekelnek a dolgok. Fásultak is vagyunk emiatt kissé. Vagy annak tűnhetünk. Az igazság az, hogy megszoktattak, megszoktuk azt, hogy nem igazán kell érzelgősködni. És ez lett a vége: nem emlékszünk nevekre, néha még arcokra sem. Ezen a nők mindig meglepődnek. És jobbára gúnyos fintort vágnak, de az is megeshet, hogy tudatosnak tartott hanyagságunk szóvá is teszik.

Mégis, velem is, mint ahogy, gondolom, mással is előfordult már, szóval velem is megesett, hogy minden összegyűlt egy pontba. Az utolsó részt magyaráznám: a minden, ami egy pontba mert összegyűlni egy nagyon tág, kevésbé konkrét dolog. Amikor minden a helyén van egy eszméletlen bulihoz, egy feledhetetlen kiránduláshoz. Egy mély élményhez. Ismét példával élnék, ha szabad ilyet tennem. Íme:

„magamról írjak. Mértnemírszmagadról- könnyű azt kérni. Követelni. Parancsolni. Mind egy, hogy mi volt a szándék. Nem olyan könnyű. Mert nem igazán lehet. Az annyira szubiektív, mintha azt mondanám, hogy én vagyok a legeslegeslegszebb, legokosabbügyesebbdélcegebbvitézebbaranyosabbjátékosabbművészibbintelektuálisabbhumorosabb személy, éspedig nem akárhol, hanem az egész földkerekségen. És ezt is el kell fogadni, mint egy rettentő szubjektív véleményt, amihez lehet utána hozzáfűzni egy-egy okító ezt-azt. Persze nem szeretném, hogy ilyesmit írjak. De tessék, magamról fogok írni. Nyár volt, azt hiszem, de lehet tavasz, sőt ősz, esetleg tél, de akkor a szövegemnek, már most megmondom: semmi értelme sincs. Szóval: marad a tavasz-nyár-ősz, vagy épp amilyen sorrendben a kedvesolvasónak tetszik. Melegebb évszak volt, mint a tél, de tavasz sem lehetett, mert ért már a hecserli az oldalon. Kettesben sétáltunk fel a dombra. Nemrég esett. Egyáltalán: esős időszak volt. De akkor épp nem, hétésfél ágra sütött a nap, röhögött a markába merészen az égen. Ő, friss izzadtságában illatozott az eső utáni világgal, meg a mindenféle nővénnyel a réten. Ehhez az egész parfümhöz még hozzáadódott a frissen felgyűjtött széna illata(lehet mégis ősz volt azért) meg nemrégiben lekaszált, még ropogós sarjú csiklandozó aromája. Mosolyogtunk. Jól éreztük magunk. Szinte szálltunk a sok gyom között, itt-ott megakadtunk bennük, szúrtak, karmoltak, de hát ha párjával van az ember, akkor kit érdekel az ilyen apróság. Szóval egészen csetlőn-botlón kapaszkodunk a dombra. Fent kilátás. Háromszázhatvanfokban, messzire-messzire, meglepő módon: ameddig a szem ellát, na addig. Fent, a tetőn néhány cseresznyefa, egy-két megtépászott szilvafa s más apróbb cserje, til-túl. Ő kitárja a karját. Befúj a szél a blúza alá, hasával játsszik, mellbimbója máris keményebb lett picit. Látszik. Nem szóltam, semmit. Élveztem a kilátást, a teli pofából röhögő napot. Lent, alant a falu. Távolabb mások, Szamos, a túloldalán is dombok, Csicsó szétrobbantott szontyoli vára, Dés, a gyönyörűszép égbe nyúló kombinát-kéményével, amivel sikeresen szennyezi a levegőt már vagy 30-35 éve, ha nem több. Túloldalt,lent, a mélyben már a szomszéd megye falvai, erdei, alacsony dombjai. Apró bolhák: emberek. Szekérrel, anélkül. Zajonganak. Gépekkel. Megölelem. Csókolózunk. jó. Eszméletlenül gyomorémelyítő, a szó szorosan-dependensen delíriumos értelmében. Ez ad szárnyakat, nem az a pokol nevű ital.

Egyszer csak, de így, ahogy írom: egyszer csak elsötétül minden, a látóhatár beszűkül, és a falu felől meg Dés, illetve a szomszéd megye falvai felől hatalmas és tekintélyes köd ereszkedik le nem tudni honnan a világra, csupán a Szamos környéke látszik még, a sötétedő vonalaival, éleivel, de már az sem sokáig. Csend. Veszettül nagy csend. Sehol senki, mintha egy sziget nőtt volna ki a semmiből, oszt mi épp oda pottyantunk volna. Csak a közeli fák árnyai látszottak, de azok is csak szörnyen halványan. Rám nézett, hozzám bújt. Megölelt. Én akarok szeretkezni veled, mondta. Ami bennem elindult, azt nem tudom megfogalmazni. Valami, ami fokozta, ami rátett egy lapáttal a környezet esztétikusan hermetikus változásaira. Szeretkeztünk. Nem volt lassú, de gyors sem. játék a bőrrel, kezek pajkos tánca a testen, csókok elszórva, egyenletesen. Ügyetlenkedések, vicces botlások, melyek csak nevetésre ösztönöztek, ami tovább fokozta a vágyunk. Játék. Nyelvjáték, lökött, ide nem találó poénok, amik mégis, a mély lélegzetek közepette megtalálta a helyét. Nem féltünk. Csak egyszer kérdezett rá- vajon nem látnak meg? Aztán elnevette magát, hisz mi is alig láttuk egymást. A köd, mint a hó: szigetel. Hang nem volt, fény is alig. Amikor belehatoltam, a fejem a nyakához húzta. Éreztem a köd illatát, meg az eső illatát, meg az ő illatát, s az enyémet, a nedves fűét, a nyirkos földét, és szédültem, ritmusom az ő ritmusa lett, és mikor változtatott: az ő ritmusa az enyém. Lehetetlen, mondtam magamnak, lehetetlen, hogy ilyen legyen, hisz ez tökéletes, ő ezalatt az ajkaival a fülcimpámat harapdálta, és forró lehelete karcolta a nyakam, míg ujjai görcsösen szorították a tarkómat. Lehet nyár volt, mert ősszel kissé hideg lett volna. Igen.

De nem volt tökéletes. Tökéletes ugyanis akkor lett, mikor eleredt az eső. Leírom, még egyszer, hátha sikerül szemléltetni, így összefoglalva az élményt: egy gyönyörű panoráma után elbújtunk a domb tetején a ködfüggöny mögé, s ott, fent, a ködös magasban szeretkeztünk. A köd betakart, a dombon az illatok keresztülhatoltak a ruháinkon, a bőrünkön, belénk ivódtak, átitattak a csenddel, a csendben a hangjainkkal, a sóhajokkal, a tompított sikolyával, a karmoló körmök alig észlelhető hangjával, csókok csobbanásával, a hús sikamlós játékával: és akkor megered az eső. Kopognak a cseppek, halk zene a füleknek, simogató víz-masszázs a meztelen bőrre, és mi nevetünk, mosolygunk majd megint nevetünk, mert ennél szabadabb nem lehet az ember, mint most, istenem, mint éppen most, hisz minden tökéletes. Minden eszményi. Minden olyan, amilyen még sohasem volt és soha, de soha nem is lesz. És így jó. Mert így lesz értéke. Felbecsülhetetlen értéke. Nincs idő, eltűnt az idő, csak köd volt, meg eső, meg illatok, bódító illat-szimfóniák, és mi, s általunk, bennük a szeretkezés. Percek, de órák akár, de lehet sokkal több idő is eltelt ott, fent, akkor, ketten. Csendben. Szeretkezésben. Egymásban. Érted? Egymásban. Nem, nem a hús. Egymásban. A víz a legjobb vezető. Egymásba vezetett minket, az időtlen énünket, egy ideig, nem tudom azóta sem, hogy mennyi ideig. Minden egy pontban. Egy pontig. Egy pontnyi ideig. De mennyi idő egy pont... azt hiszem itt jobb lesz leállítanom magam.

Aztán elmúlt. És jó, hogy elmúlt. Nem szerettem volna megszokni a tökéletességet. Ezt a tökéletességet. Egymás, így. Mosolyogva jöttünk le. A dombról. Azért mégiscsak ősz lehetett. De lehet, hogy tavasz. Hisz lehetett az a hecserli tavalyi is, hát nem? Nem tudom és azt hiszem nem is érdekel. Nincs idő. Ennek nincs ideje. Ez most már velem van. Bennem. Köszönöm-kinek is? Senkinek. Neki? Hisz ő is csak szereplő volt, acteur, a maga módján. A természetnek? Nem hiszem, hogy miattunk hozta volna össze ezt az esztétikus maszkabált. Magamnak? Én lennék az utolsó, akinek köszönet jár. Hisz én kaptam a legtöbbet ebből a játékból. Akkor? Így hagyom. Üresben. Köszönöm. Íme: magamról írtam fentébb, de mégsem magamról. Igaz: akkor kiről is?”

Egy pontban minden. Mikor erre gondolok: megpihenek. Kifújom magam. Nyújtózom egyet, végtagokat ropogtatok, lelkem, elmém minden porcikáját. Fiatalodok. És béke száll reám. Oázis.

Ezzel lezárnám a hiányosságoktól szellős előadásomat az érzékekről, azoknak katalizátor-szerepéről, a múlt-jelenéről és a jelen múltjáról, az alternatív jelenek párhuzamos láthatatlanságáról. Bár ha van kérdés: szívesen válaszolok. Ha tehetem.

mirage:. (II. rész)

2010-01-21T02:31:00.004+02:00

Bár szerintem ez több annál.

Ez inkább egy mélyebb játéka- minekis? Igen. A választ nehéz körberajzolni. Az emlékezés az, mikor az embernek az jut eszébe, hogy volt valahol, valamit csinált és ezt az emlékezést valami épp kiváltotta. Ez olyasmi, hogy múlt. És ott is marad. Visszalépek, a múltbéli cipőbe, a múltban csoszogok vele, közben emlékszem az eseményekre, hangulatokra, egészségre, stb. aztán cipőt cserélek. A múltét a jelenére. S akkor máris itt vagyok. Megint. S a múlt múlt marad. A fent említett I. példa azért is több, mint az emlékezés, mert nem csak a múltról van szó benne. Nem elhanyagolandó, persze, az érzelmi intenzitása az élménynek. A virtuális utazásnak. Vannak esetek, amikor valósabb a fejünkben lejátszódó... jelenet, mint az érzékelhető, kinti valóság.

„ …hamarosan fogok találkozni valakivel. aki fontos. nagyon fontos számomra. már a tudatától felvillanyozódok. ó. mellette annyira én voltam én. s, remélem, hogy ő meg ő volt. pedig sosem voltunk együtt. igazán. timing counts. vagy ő csalt meg valakit. vagy én valakit. de... o, ha ezt el tudnám mondani. nem volt csalás mert őszinte volt. és, bár azóta ironikusan megkérdőjelezte már: tiszta. tiszta érzelmek játéka, azt hiszem. pedig próbáltam kiírni magamból... de nem sikerülhet mindentől megszabadulni. először rendben kell legyen, bent. a gondolatok. az érzelmek. én. S akkor mindent, mindent sikerül majd kiírni. szóval találkozok. messze van. messze él. de érzem. azt hiszem mindig is érezni fogom. szeretném érezni. tudod: ővele én voltam. de ezt már mondtam. kevés emberrel jön össze. ottvagy te, persze. meg még alig néhányan. de kb. ezzel slussz. várom már. teázunk. majd. s beszélgetünk. nálam fog aludni. de szerintem végigbeszélgetjük majd az éjszakát. a lelkem pihen meg olyankor. vele volt az, hogy a hajnal egy játszótéren ért, egymás ölében, ajkaitól forró ajkakkal és tudtam hogy egy elbaszott kapcsolat vár, a játszótéren túl, meg szesszió, meg a böhöm nagy „karakán” világ. de most még nem. mert én ott vagyok. mellette. ott. és mikor elváltunk én szembe néztem a nappal. ő meg a napba ment bele, ég szeme átölelt, s elfordult, arany haja segített a napnak a reggelt beragyogni. én meg, mögöttem a nappal, mosolyogva, békével bennem, o, olyan ritka az, hisz tudod te is, békével bennem indultam haza. nem siettem. nem voltam fáradt. sem éhes. sem szomjas. aranyat csurgott a világ, és én visszamosolyogtam rája. eső volt. szinte egész éjjel esett az út, az aszfalt is velem, velünk együtt ragyogott. méz mindenütt, a hajnal friss esőtől üdén-nedves és termékeny illataival átitatva, észbontó, vadító, delíriumos parfümjébe mártva. igen. zsebre dugtam a kezem. pofátlanul vigyorogva távolodtam, távolodtunk egymástól. de mégsem szívben. mégsem lélekben. ezek a szent dolgok, tudod, és nem a homok papok arany-ereklyés alkotásai. mert ez az élet, igazából. hozzá senki sem nyúlhat. nem is szoktam beszélni róla. mint még sok másról sem. hihi. már értem. üveges szemmel pötyögök és értem. ezért nem tudtam hát elaludni. ejnye. meg: nocsak. tavasz volt. s most, hogy végiggondoltam: most is tavasz van. holott végülis nyár volt, akkor. de mindegy az most már.. remélem ez neked is olyan kellemes volt, mint nekem. hú. boldog vagyok. képzeld. bárcsak láthatnál most. boldog vagyok. hisz ilyen kincseim vannak... ne haragudj, kérlek, hogy ezzel foglaltalak le... nem akartam igazából. csak kijött. a mérgesség hozta ki, azt hiszem. a negatív energia. Katalizátor. a sarkon vár a boldogság. a másodpercek vibráló sarkain. és milyen képeket tudok használni, hahaha. és most ért oda, hogy in your love my salvation lies, in your love... jujjdeszép. képzeld, most ölelem magam. virtuálisan, persze. de olyan jól esik. esique. hmm..”

Egy beszélgetés kis szegmentuma.

Néha egy idézet a megfelelő helyen helyettesíti az ember kifejező képességének a per moment fellépő - vagy az akár konstans kifejezés-problémáját. A kifejezetlenségét. Ha érthető: így is az. Ha nem: egy magamfajta(értsd: én) többet nem tehetek.

mirage:. (I. rész)

2010-01-18T17:53:00.005+02:00

Mirage. Mirázs. Ábrándkép.

A múltban az a jó, hogy nem létezik, de mégis: a múltba visszatérve alternatív jelenek felé vehetjük utunkat, amelyek ugyan nem léteznek, mégis: akár valóságok is lehettek volna, ha a múltban másképp dönt az ember. Ezek a jelenek, ezek az alternatív, virtuális jelenek olyanok, mint az ábrándképek. Sőt: ábrándképek. Tele immáron lehetetlen, néhai lehetséges jelenekkel, melyek olyanok, mintha itt lennének: akár érezheti is az ember őket. A bőrén. A szájában. A bensőjében, akár.

Sok elmélet létezik a valóságról, annak a dimenzióiról. Ha jól tudom, az 5. dimenzió lenne az a bűvös szféra, ahol az összes választási lehetőség velünk együtt létezik, az éppen választott úttal egy síkban. Tehát: ha van két ajtóm, és nekem döntenem kell, hogy melyiken megyek be, legyen a kiválasztott mondjuk a bal oldali, akkor a jobb oldali ajtó, mint választási lehetőség megszűnik létezni számomra abban a pillanatban és azon körülmények között. Ebben a dimenzióban, a 3.-ban. De az ötödikben nem a lehetőségek változnak: én duplázódok, triplázódok, stb. a lehetőségekhez. Hozzá. Így van olyan dimenzió, ahol építkezési telepen vagyok munkás, illetve olyan is létezik, ahol épp atomfizikára szakosodva végeztem el a fizika egyetemet, mondjuk Kolozsváron.

Ez a kis kitérő után, vissza az én valóságomba. Ábrándkép. Lehetséges jelenek virtuális megjelenése, egy bizonyos katalizátor mián. Mirázs. És, bármily meglepő: ezen alternatív jelenek tovább élnek számomra. Három példa. Hogy érthető legyen, mire gondolok.

Zsibongó tömeg, sok gyerkőc, ennek okán nagy zsivaj, hangoskodás, zene, és énekszó, a tömeg morajló zaja. Nyár van, június utolsó vasárnapja. Meleg. Süt a nap. Kissé por van. Alig lehet látni a nagy fényben. A volt barátnőm, aki az ünnepségre látogatott el hozzánk és akivel én még nem találkoztam le van ülve a lépcsőre. Rövidnadrág, v nyakú kis ujjatlan, lykrás felső. Fehér. Mosolyogva, mert szakításunk és a kötelező csend-időszak óta mindig nagyon örülök, mikor vele találkozhatok, szóval mosolyogva sietek hozzá, hogy megöleljem és megpusziljam. Meg hogy váltsak vele néhány szót. Az egész egy mozdulatsor. És egy kérdés. Az érzékek az elsődleges(primary) katalizátorok, melyek elindítják az érzelmeket. Az érzelmek olyan tompa képződmények, melyek csak a megfelelő elsődleges katalizátorok jelenlétében jelennek meg és teremtik meg a kapcsolatot az elsődleges és a másodlagos(secondary) katalizátor(-ok) között. Olyan, mint egy előszoba egyik felében a bejárati ajtó-elsődleges k.- és a ház többi részét összekötő hall bejárata-másodlagos k.- kapcsolata. A secondary k. már nem megfogható vagy mérhető: nem tárgy. Inkább gondolat. És általában egy kérdés. Ebben az esetben az volt, hogy: „mi lett volna, ha...”. Az érzékelés, az egész élmény erre a mozdulatsorra korlátozódik, de kihatott az egész délutánomra, sőt még azóta is meg-megjelenik bennem. A mozdulatsor: előrehajolok, hogy a lépcsőn ülő lányt megpusziljam, megpuszilom, megölelem röviden, illendően, és felegyenesedek. Alig egy fél perc. Az érzékek: lehajoltomban észre veszem a mély dekoltázsában a mellén az anyajegyet, majd megérzem az illatát. Az illatot mélyen magamba szívom, a látvány még mindig eleven, még csak most fogtam fel, hogy mit is látok- máris kinyílik a bejárati ajtó, bent vagyok, a kérdés megjelenik a fejemben, „mi lett volna, ha...” és máris röpülök, a hall ajtaja kinyílik, és én a párhuzamos valóságok szobái mellett elhaladva eljutok az egyikbe. Belépek(ez mind szimbolikus, kérem, vegye figyelembe az olvasó), és megjelenik előttem. Ez az egész folyosón való caplatás azt jelenti, hogy végigélem az együtt töltött időt, újra, minden apróságával, a csókolózásokkal(és nemcsak) a kapualjakban, a kukák mellett, az egyik terem sötétjében, a szobájában, a szobámban, a sétákat, a koncerteket, a kényelmetlen fotózásokat, a veszekedést, a megcsalását, a reakcióját, amikor elmondtam, az arcát, a ruháit, a testét, annak minden mozdulatát, a hangjait, a nevetéseit, a sírását, ahogy veszi a levegőt, az ordítozásom, az ő ordítozását, az ajándékait, az én ajándékaim, stb. majd belépek: puszilom az arcát, de közben bent csókolom, egy óriási, hűs, nedves nyári csókkal, lehelete kellemes, olyan, mint epres-vaníliás illatú bőre, és ő a kicsi kezeit rám, nyakam köré fonja és minden kifehéredik és...

És felegyenesedek. Felegyenesedtem. Piros az arcom, lüktető a pulzus, kalapál, kalapál, hirtelen elvesztettem a tájékozódásom, de azt is csak egy pillanatra, aha, hoppá, megvan, bocsánat. „- És? Hogy vagy? Mit keresel itt? Rég nem láttalak...”, s ilyen kérdések, amivel ilyenkor tereli az ember a figyelmet. Tudja, hogy akkor, annak idején helyesen döntött. Mégis. A mirázsok. Ezek a fránya mirázsok. De lehet, hogy ezt hívják emlékezésnek...

ünnepek. fények.

2009-12-06T09:59:00.001+02:00

... s valahonnan mézeskalács illata szivárog.

Csöppnyi hangulat néked, olvasóm.

2009-12-05T20:05:00.008+02:00

éjszakák. álom illatúak.

2009-11-25T12:33:00.001+02:00

Fotó: flóra

Requiem

2009-11-25T00:19:00.006+02:00

Régi szép határváros ez a „Stalin órás”, vagyis Brassó. A szemtanuk szerint nem sokat változott, többé kevésbé ugyanaz maradt mint amikor jogos tulajdonosai lakták: Waldemar, Rozvita, Wilhelm, Johann stb.

De néha (elég gyakori néha) ez a zöldcsodatortás, Cenkes város csavargó, elcsángult székelyeknek is otthonául szolgált. Az „ejszét” a „disznyot” a „csürkét” és az „asztal bütüjét” itt hallottam először. Itt találkoztam a virágos, damaszt ágyneművel, amihez immár a 23. esztendeje simul a kis lábujjkám elalvás előtt olyan 5-10 perccel.

S felsorolhatnék még sok ilyen túrós lepény illatú életképet, ami azt illusztrálja, hogy számomra nem Csíksomlyó a legszékelyebb hely, hanem a szász Kronstadt. De ennek a szövegnek nincs esztétikai célja, csak le akartam írni egy kartonra, amire a harisnyákat csavarták eredetileg. Annak a nőnek a harisnyáját, akit az este bebalzsamoztak és elvittek, és minden itt a kezenyomát őrzi, például az eperlekvár a szekrénytetején.

kultakutri

szabi

2009-11-19T17:29:00.010+02:00

Szabi. Egy "ismerősöm" megkérte: töltsön vele egy éjszakát. Bekötöttem hát a szemét, megforgattam jól hogy a legkisebb sejtése ne legyen arról, hogy hová megyünk. (Ez volt a feltétel: úgy elkisérni, hogy többé soha ne találjon oda, ne ismerje se az utat, se a helyet, se a lányt, semmit.) Elvállalta.

- Látsz valamit?- kérdeztem.
- Nem.
- Biztos, hogy nem fogsz becsapni?
- Igen, mért tenném? (- a valóságos szabi biztosan megtenné. Ismerem. De ez most éppen nem a valóság leírása céljából történik)
- Talán, hogy visszaélj ezekkel a dolgokkal...
- Nem fogok. Teljesen józanul gondolkodom, és tisztába vagyok a dolgok súlyával.
- Rendben. Akkor induljunk.

Egy ideig csendesen lépdeltünk. Ő- sosem szólalna meg hiába. Én- csak igazán lényeges dolgokról szoktam beszélni. Főleg vele. A városban az utcákon már csak néhány száraz levél adott pár utolsó életjelet magáról. Aludt minden körülöttünk. A bábu a kirakatban, a sofőr a taxiban, az áru a boltban, az órák a falon. Ében feketeség...- lett volna, ha a sárga lámpák fénye el nem kergeti.

- Miért vállaltad el?- kérdeztem.
- Mert kíváncsi voltam.
- Mire?
- Az ismerősödre. Milyen lehet az a lány akinek ilyesmi előfordul a fejében... Elhívni egy vadidegen fiút, akit összesen egyszer látott egy előadáson, hogy eltöltse vele az éjszakát. És elvárná, hogy ne értsem félre, és bekössem a szemem sállal, hogy azt sem tudjam hová, hol és kihez megyek. És elvárásai beteljesültek. ím jön a fiú és eltelik az éjszaka...
- ...és nem fogod látni az arcát sem... Tudod! Mondtam már hogy teljes sötétséget akar.
- Tudom. Mondtad. De miért?
- Nekem azt mondta, hogy rajtatok kívül csak a semmi legyen.- Ezért.
- Hm... Vagy azért hogy mi legyünk csak a semmin kívül.
(Nevettünk)
(...)
- Messze van még?
- Nem. Nincs. Mindjárt ott leszünk... Félsz?
- Mitől félnék?
- Hát... attól, például, hogy milyen lesz.
- Hm. Nem félek. Csak kíváncsi vagyok... A csendre. A beszélgetésre. A beszélgetés közötti szünetekre. A rajtunk kívüli semmire. -hallottam, amint elmosolyodik a hangja. Az ismerősödre. A szobájára, az ablakára, a könyvei illatára... (Talán elgondolkodott...- volna, ha félbe nem szakítom)
-Megérkeztünk. Pillanat, kinyitom az ajtót. így ni. És megyek is. Minden jót szabi, szia.
-Héhéhééé! és a sállal a szememen mi lesz? ki fogja leszedni?
-Mindjárt jön, s ő majd leveszi. Addig ne nyúlj hozzá!
-Jólvan. Köszönöm hogy elhoztál. Szia!
-Szia.

(túl sokat beszéltem... Fel fogja ismerni a hangom. Gyorsan gyorsan át kell öltöznöm. De előtte leültetem.)
Leültettem hát a szobámba: -Várj, mindjárt visszajövök és leszedem a sálat is...
-Rendben. -felelte Ő.
(...)
-Mmmmm... Micsoda illat... Veled jött be?
-Gondolom igen.- válaszolom bizonytalanul.
-Milyen parfüm?
(nagy kacaj)
-Nem használok. Úgysem érezném... De ha elmondanád milyen ez az illat, hálás volnék érte.
-Elmondom, de akkor le kell venned a sálat és közelebb kell jönnöd, hogy jobban be tudjam azonosítani.
-Rendben.- mondtam, és miután levettem a sálat a szeméről, kíváncsian bújtam hozzá.
-... Mmm. Fehér. Tiszta. Üde.- kulcsszavakban. Amúgy meg olyan mintha a tündérek hajnalban kimosnák a liliomot s aztán kiteregetnék hogy az magába szívhassa a felkelő napfény ízét. Ezt megöntöznék egy kis harmattal, hozzáadnának egy adag friss üdeséget, és ez lenne belőle. Akárcsak Tipetupa- Csipike felesége.
(Vidáman felkacagtam. Hízelgett nekem a dolog, annál is inkább mivel kiskoromban nagyon szerettem ezt a mesét. Meg a Tipetupa hasonlat is tetszett.)
-Mostmár igazán elárulhatnád milyen parfümöt használsz.
-Igazán nem parfüm! Kiskoromban volt egy polip-műtétem. Orvosi műhiba történt és azóta nem érzek semmiféle szagot, sem illatot. A frisslevegőt is csak onnan, hogy hideg.
-Sajnálom. Ne haragudj!
-Ááá nem. Már hozzászoktam. És néha élvezem, hogy azt képzelek amit akarok az illatok helyébe.
(...)

Kissé kénylemetlen csend után.
-Az előbb, amikor itthagytál, hol voltál?
-Átöltözni.
-Úgysem látom. Akkor meg minek?
-Egyrészt azért, hogy érezzem az ünnepet-...

Félbeszakít:
- Miféle ünnepet?
-Ünnep az, ami nem hétköznapi-röviden. És a mai nap nem az. Ilyen egyszerű.
-Igen,... igaz. És másrészt?
-Másrészt, meg... biztosan megtalálod a módját annak hogy hogyan fedezd fel a ruhám ünnepélyességét.- ezért.

(Azóta sem tudja, hogy én voltam. De talán nem is ez a fontos az ilyen találkozásoknál, hanem maga a találkozások.)

barsonyos szomouruusag

2009-11-09T10:28:00.007+02:00

2009-11-07T08:33:00.003+02:00

fotó: kiscsuri

álom volt, nem is valóság, már nem is nyár volt, de még ősz sem, kettő között sétáltunk a semmiségbe. nem fogtad kezem, s mégis követtelek. illatok, fények vezettek az ismeretlenbe, s szavaink reszketeg hülyesége. maszkok ezre szorult arcunkhoz, csörömpöltek, ha érintettük egymást, s levelet tépve lépkedtünk tovább. hallgass, kedves, nézd a csobogó vízben a tükörképed, magad sem ismered kit mutattál nekem.

szöveg: elfie

leveles-fahéjas. vörös. meg meleg.

2009-11-06T17:24:00.002+02:00

fotó: zsuzsi

árnyék. illatok. fény.

2009-11-06T12:50:00.000+02:00

fotó: kiscsuri

hajnal cseppekben

2009-11-06T12:48:00.000+02:00

fotó: kiscsuri

játék. nyarak. emlék. 3.:

2009-11-06T12:47:00.000+02:00

fotó: kiscsuri

nyarak. emlék. 2:.

2009-11-06T12:46:00.001+02:00

fotók: kiscsuri

nyarak. emlék. 1::

2009-11-06T12:36:00.000+02:00

fotó: kiscsuri

zöld álmok

2009-11-06T12:34:00.000+02:00

model: dalma

fotó: kiscsuri

hajnali.:

2009-11-06T12:32:00.000+02:00

fotó: kiscsuri

mosolygós szimatolás

2009-11-06T12:31:00.000+02:00

fotó: kiscsuri

tavaszok. emlék. 2::

2009-11-06T12:29:00.002+02:00

fotó: kiscsuri

tavaszok. emlék. 1:.

2009-11-06T12:28:00.000+02:00

fotó: kiscsuri

hajnali harmat::

2009-11-06T12:23:00.000+02:00

fotó: kiscsuri.

táj. kép. ősz.

2009-11-06T11:45:00.000+02:00

fotó: annudli

bóbita:.

2009-11-06T11:43:00.001+02:00

fotó: annudli

ősz, egy sms-ben::

2009-11-04T17:17:00.003+02:00

"játszótér.
varjú a kerítésen- tollászolja magát.
szembe. néz. velem.
levelek. sárga. barna.
rohadt.
ősz.
hideg. kellemes.
padon ül. csend van a zajban. várakozás. egyszerű. átlagos. meleg. melegít.
fákon lomb alig.
faház. kicsi. puszta. szomorú, talán.
vörös hajú néni el. táskája fekete.
a bácsi kezében viszont fehér. (z)acskó.
nem zörög. zaj van. csend van.
törött ág a csúszda alatt.
lábamon sár.
felhők. vannak. sokan. szürkék.
egyenlőek. de nem azonosak.
mint nő, meg férfi.
lánc. hinta rajta. cseppek rajta.
nem mozog.
tessék: jel. életjel.
rólam:)"

kettősség:.

2009-11-04T17:08:00.004+02:00

illat egy mozdulatban.

illat egy nem-mozdulatban.

fotó: monaluzer

Kávé. Aroma.

2009-11-04T16:50:00.003+02:00

fotó: kiscsuri:.

indoklás-féle:.

2009-11-04T16:48:00.003+02:00

mert van, mert létezik szinesztézia.

az illat az illat. a szín az szín. a hang az hang. vajon?

másképp fogalmazva:

az illat az illat? (csak)szín-e a szín? a hang csupán hang?

valahogy az multimedialitás korszakát éljük. eddig is azt élték a népek, csak mostanára már olyan magas szinten űzzük, hogy szinte minden a multimedialitásról szól, gondoljunk a filmekre, a 3D-s játékokra, a hang által mozgásra serkenthető képpel ellátott pólókra, a hordozható mp4-ekre és a 3G-s telefonokra. meg még sokan mások.

az illatok... az illatok azok hol maradnak? lehet, hogy nem elég, hogyha fahéjas budipapírt gyártunk, merthogy az ellazít dolgunk végezte alatt, mint ahogy azt a németek kifundálták...

az illat nem csak illat. szín, a reggelekben, hang az éjszakában, vagy hangok és színek felemás impressziója. játék az érzékekkel. mesteri fantáziaelindító-kódok végtelen sorozata talán. s mindmind a levegőben. innen, a netről, a könyvekből ki van zárva. ki van zárva? én éreztem már sohanemlátott felhők alá szorult sohanemérzett aromákat. szellőt az arcomon, egy zárt könyvtár vastag falai között. könyvszellőt.

illatot akarok megírni. megrajzolni. lefotózni. színekkel, hangokkal. bármivel, amivel módom van. itt. ebben a blogban.

ha szeretnél, ha akarnál, ha gondolod, hogy jó lenne kitenni valamit, s valami olyat, amivel egy illat-impresszumot kelthetnél bennünk, az olvasóban:thepnuth@gmail.com. ez a cím, ahová várlak művedben, alkotásaidban. és előre köszönöm őket.

merüljünk illatokba,
kiscsuri:.

Kezdődjön

2009-11-03T15:53:00.006+02:00

Őszi reggel. Az első igazi, ami hóharmatos és jólesően hideg volt. Foga van a napnak ilyenkor. Az utcákon mostmár egyértelműen sárgák a levelek... vagy pirosak, de mindenképpen határozottan megőszült minden. A fények is. Bágyadtabbak, megnyugvást sugároznak- ahogyan a lehulló levelekről visszatükröződnek.
így indultam útnak aznap reggel a városba. Az autók, s talán az emberek is ugyanolyanok voltak. Ugyanúgy ontották magukból a füstöt, s a morgolódást: már megint egy új nap. (egyik osztálytársam mondá: az emberek unalmukban élnek)
Éhes voltam. Kenyeret most az egyszer nem akartam enni. Arra gondoltam valami gyümölcs jólesne. Elvettem hát egy almát- bár nem szeretem-, s útnak indultam. Ahogy kiértem a lépcsőházból, a blokk körüli fák közül néhány huncut napsugár az arcomhoz bújt, megcirógatta a bőröm. Muszáj volt valamiféleképpen megköszönnöm- úgy éreztem. Elmosolyodtam hát.
... Beleharaptam az almába. Ha lelassítanánk ezt a folyamatot, az eredmény az alma illata volna, éspedig: almaíz+lé+őszi hideg szél+ őszi napsugarak+ némi fantázia. fények, hangok- de ezek már körülményfüggőek. Életemben először éreztem almaillatot.