Valójában mindig is szerettem volna még egyszer találkozni vele. Egyszerűen azért, mert úgy gondoltam: érdemes. De sosem hittem igazán, hogy ez valaha is sikerülni fog.
Hónapokkal a találkozásunk után megint színházba mentem. Moliére: Szívek és szarvak című vígjátékát utoljára középiskolás korom hajnalán láttam és akkor annyira megtetszett, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s elhatároztam, hogy most sem hagyom ki.
Ott találkoztam újra azzal a lánnyal, aki elkisért az ismerőséhez. Amikor megérkeztem a színházba, a darabot már elkezdték. Ő nem vett észre engem amikor bementem. Én viszont azonnal felfigyeltem rá. Nem lehetett nem észrevenni. Nem volt rajta semmi feltűnő. Mégis. Az egyszerűség finom eleganciájába burkolva, olyan elérhetetlenül titokzatosnak tűnt. Leültem a helyemre, ahonnan részletesebben kezdtem vizsgálni. Bájos volt. Emlékeztetett valakire, és minél inkább próbáltam felidézni kire, annál távolabbinak tűnt, hogy valaha is eszembe jut kihez hasonlít. Jobbnak láttam tehát a darabra koncentrálni...
Az előadás végén odamentem hozzá:
- Jó estét kívánok! Nem te vagy véletlenül az a lány aki múltkor elkísért az ismerőséhez?
- Jó estét! ...Ddde iigen, én volnék... – válaszolt, s láttam hogy zavarba van, de nem értettem miért.
- Lenne kedved sétálni egyet?
- Én... én,.. én igazán szívesen mennék csak annyi dolgom van, hogy... de valameddig elkísérhetsz, ha szeretnéd.
- Rendben. Akkor menjünk.
- Valójában csak annyit szerettem volna mondani, hogy mondd meg az ismerősödnek, hogy szeretnék vele újra találkozni. És megkérnélek Téged, ha nem nagy gond, hogy kísérj el hozzá. Ha nem változnak a feltételek.
- Rendben. – válaszolta, és megegyeztünk az időpontban meg a helyszínben.
Pénteken este a virágóránál vártam rá. Kicsit késett, de megérkezett. Azt mondta ne tétovázzunk, mivel a feltételek nem változtak, ezért beköti a szemem. Ahogy közeledett megintcsak az a furcsa érzés tört rám, hogy mennyire emlékeztet valakire. Ahogyan átölelte a nyakam miközben megpróbálta bekötni a szemem, rájöttem hogy az illata ugyanaz mint akkor éjjel az ismerősénél... Rájöttem, hogy ők ketten azonosak egymással, s önkéntelenül felkiáltottam:
- Várj csak... Ez az illat... olyan... mintha ismerős lenne. (Nem láttam, de éreztem: elbizonytalanodik. Összerezzen. Megijedt, hogy kiderül a titka)
- Mi.. mi... Mire gondolsz?- kérdezte habogva.
Nem akartam, hogy megtudja: rájöttem. Féltem, hogy bizalmatlan lesz velem. Gyorsan válaszoltam hát:
- A fák illata. Hát nem érzed?!
- Hjaaa aaazz... hát persze, de igen. Valóban csodálatos, de mostmár igazán mennünk kell.- válaszolta jól hallható megkönnyebbüléssel.
Amikor a lakásba értünk, rövid feszült csend után ,egszólalt:
- Miért jöttél el újra?
- Mert néha eszembe jutsz. Olyankor azt godnolom milyen szívesen meglesnélek most. Mit csinálhatsz, milyen lehetsz... és akkor arra gondoltam meglátogathatnálak. És akkor találkoztam a barátnőddel...
- Hm... igazán nem sokat látnál olyankor belőlem. Mostanság leginkább egy halványrózsaszín vagy egészen fehér fátyolhoz hasonlíthatnám magam. És az illatom is enyhébb azt hiszem.
- Ennyi az egész?- kérdeztem meglepetten.
- Igen. Miért? Sok vagy kevés?
- Nem sok. Nem is kevés: furcsa. Azért, mert eddig csupa élénk színekben képzeltelek el Téged. Természetesnek, élőnek... nem sápadt-fehér haloványnak.
- Akkor tévedtél! Vagy egész egyszerűen elavulttá vált elképzeléseid vannak. Régen talán ilyen voltam. Utolsó találkozásunk óta viszont folyamatosan változnak a dolgok. A ’halványat’ pedig ne értsd félre. Nálam ez nem fakót jelent, csupán azt, hogy az ember képes odafigyelni az árnyalatokra. Azokra a finomka részletekre amelyek szabad-szemmel szinte nem is láthatóak. Az átfedések. A rút és a szép között, például- feltéve hogy vannak ilyenek. Itt olyan különös dolgokra gondolok például, mint a hibák iránti vonzódás... Te nem így gondolod?
Amikor ezeket mondta „olyan volt gyerekes nőies bájában, mint aki rettenetesen meg van elégedve magával”. Mire válaszoltam volna elaludt. Én is lefeküdtem mellé, megpróbáltam elaludni. Nem ment. Megbabonázott az illata. Ugyanolyan volt akár első találkozásunkkor. Átitatva az aznap éjjeli kellemes éjszaka csendjeivel, a modatok közti szünetekkel, a sóhajokkal, az akkor és ott megszülető hangulattal. Mámorító illatába burkolózva azon gondolkodtam mi legyen a folytatás...
