2010. április 21., szerda

ízetlen.


A kávé elvesztette
fanyar
filme-noir-illatát
s az automata mellett
a gőzölgő
zúgó csendben
illattalanul szürcsölöm
poshadt levét.

Keserűn szétterülő
gőzölgő szemét.

Persze azért szeretem még
a csendjét,
a magányát,
a szemtelen rendjét
ízének,
képzelt illatának.

Olyan, kicsit,
mint
a kocsmák csöndjében a
bár megrészegedett
mégis folyton cikázó gondolatok.
Vagy a későőszi fagyok.
Vagy a szeretkezés utáni
por-figyelő csendek.

Van
benne
valami.


És akkor mondta csendben,
hogy rendben,
legyen úgy, ahogy te akarod.

S azzal eltakarta
fondor tekintetével
előlem
belőlem
a józan napot.

Azóta szédelgek, készen
hogy meghaljak,
csak kicsit,
vagy egészen.
Vagy mérsékelt fájdalmakkal
telítetten
kutyáknak vetettem
büszkeségem,
tartásom,
talán soha sem létezett
becsületem.

De majd, ha
tehetem
ha
tudhatom
ambróziával
egészen
berúgatom
testét szalaggal
szemét bilinccsel
gondolatait temérdek
színes, szédítő ópium-delírrel
gúzsba kötöm,
lekötözöm.
Elfojtom egészen.
Megölöm egészen.

Testét szalaggal.
Szemét bilinccsel.

Hogy józanon éljek
és ne féljek
és ne térjek
megrészegedetten
vermekbe s
ne ébredjek
ketrec után
újabb, még taszítóbb,
komorabb,
hidegebb,
szomorúbb
ketrecekben.

2010. április 20., kedd

szabi II.

Sosem gondoltam volna, hogy még valaha találkozni fogunk. Bár jól éreztük magunkat együtt. De amint már utaltam rá, az előző részben, ezek a találkozások nem mindennaposak, tehát kevés az esély rá, hogy megismétlődjenek.

Nagyon ritkán lehetett őt látni. Nem mintha nem szerette volna az embereket, csupán természetétől fogva kerülte a szokványosat. Aki ismerte, mindenki tudta róla, hogy a színház az egyetlen hely ahol ritkán ugyan, de fel-felbukkan.

Aznap én is ott futottam össze vele. Nem vagyunk nagyon jó barátok, de mióta van egy közös ismerősünk, azóta néha elbeszélgetünk erről-arról.

-Szervusz!- mondta.
-Szia!- válaszoltam. S miután túl lettünk a szokásos hogy vagy , mi újság veled, satöbbin, elhívott sétálni. Mondtam neki, hogy sajnos nem sűrűn érek rá, de ha akar, hazaksérhet.
-Rendben… Valójában csak azt szerettem volna kérdezni, hogy annak a közös ismerősünknek vajon lenne-e kedve újra találkozni velem.
Én elmondtam neki, hogy éppen mostanság említette, hogy szeretné látni újra ot , tehát nem hinném hogy kifogása lenne ellene. Megbeszéltük az időpontot meg a helyszínt, aztán elbúcsúztunk.

(...)

Magamhoz hűen késésben voltam és sietnem kellett. Bal oldalamon a szokásos épületek. Érdekesebb volt viszont a job oldal. Tele virágzó fákkal, rózsaszín, fehér, vörös s még ki tudja mennyi féle színnel, melyek a nagy sietségben összemosódtak. Megpróbáltam elképzelni ezt a sokféleséget illatokra leképezve… Mire sikerült volna már a virágóránál voltam. Ott várt rám péntek este.

-Rég vársz? –kérdeztem.
-Nem. Én is csak most értem ide.
-Rendben, akkor ne tétovázzunk. Bekötöm a szemed, mivel a feltételek nem változtak(ugyanugy ahogy mult alkalommal, most sem szabadott ismernie a helyet ahova megy).
Amikor átöleltem, hogy beköthessem a szemét, hirtelen felkiáltott: -Várj! …Ez… ez az illat,…mintha már éreztem volna valahol… (Arra gondoltam, felismerte az illatom, s rájött a titkunkra: én és az ismerősöm azonosak vagyunk, és ekkor :
- Hát nem érzed? A fák …. A virágaik, s ahogy ezek keverednek… Csodálatos, nemde?
- Hjaaa, aaazzz? …hát perszee, tényleg bámulatos, de mostmár igazán induljunk!

(...)

Amikor beértünk a lakásba, elhatároztam, hogy suttogni fogok, nehogy felismerje a hangom. Kicsit nehézkesen indult a beszélgetés ez az igazság, de túl lettünk rajta.
-Miért jöttél el újra? –kérdeztem.
-Az egész úgy kezdődött, hogy eszembe jutottál… Mármint, az hogy meglesnélek: mit csinálsz, és hol lehetsz… és akkor találkoztam az ismerősöddel… és…
-Igazán nem sokat látnál belőlem mostanában. Azt hiszem egy halvány-rózsaszín fátyolhoz tudnám leginkább hasonlítani magma. Olyan almavirág színű, tudod!
-Ennyi az egész?
-Igen. Miért? Sok vagy kevés?
-Nem is sok nem is kevés. :furcsa.
-Azért, mert egészen mostanig élénk színekben képzeltelek el. Természetesen, élőnek, nem sápadt-haloványnak.
-Miből gondoltad ezt? –kérdeztem. Hisz nem is ismersz!
-Az illatodból, amit a múltkor éreztem… és most is érzem
-Akkor tévesen képzeltél el! Vagy elavultak az elképzeléseid. Lehet, hogy amikor először találkoztunk olyan voltam. Azóta azonban sokminden történt, és legalább ugynannyi dolog változott is. Többek között én is. Egy kicsit. Vagy nagyon, nem tudom, de mindenképpen. A halványat pedig ne értsd félre. Ez nem valami fakuló, porosodó folyamat… Nem! Ezt az elhalványulást úgy képzeld el, mint a festők palettáján a színek keveredését. Az élénk színek az alapok, ha ezt fehérrel keverik, pasztel less belőlük, árnyalatnyi változások csupán, de lényegesek. Finomítják, gazdagítják a festményt. És vannak más technikáik is a festőknek… Te hogy gondolod?
-hm… (gondolkodott azt hiszem…) mire azonban válaszolt volna, én már aludtam…
Szerencsére az órámat azelőtt való nap hajnalra állítottam, hogy elérjem a vonatot, ami elhoz idáig. A telefonom pedig automatikusan ébresztett aznap is amikor szabi nálam volt. Iigy aztán hajnalhasadás előtt el tudott menni, anélkül, hogy látott volna engem világosságban, tehát anélkül, hogy felismert volna.
Elment.

2010. április 14., szerda

allergia.


Már az ősszel megmutatkozott és azt hittem, hogy el fog múlni. Gyanús volt, mikor több ideig náthás voltam, mindenféle ok nélkül. Aztán vettem olyan nazális kidugaszolót, aminek köszönhetően tudtam lélegezni, egészen kellemesen.

A tünetek, amúgy: taknyom-nyálam folyik, könnyezik a szemem, fáj a fejem, és eszméletlenül kellemetlen a közérzetem. Ha sokáig húzódik, akkor úgy nézek ki, mint egy szipós.

Tavasz, 2010. Amikor a levegő kitisztul, a hideg alábbhagy és a természet újra elindítja azon biokémiai funkcióit, melyek télen vegetálnak vagy lelassulnak és amit csak úgy, parasztosan, kikeletnek nevezünk.

És érezni a föld illatát és az avarét, a frissen pattanó rügyekét (bár lehet nincs is illatuk), a felkavart, langyosodó levegőben megkevert termékeny illatok koktélját szippantani: érzékeket borzoló érzés.

És akkor a virágzás. Először alig bújik ki a kemény héjak szétválásának a peremén a vékony fehér, vörös, rózsaszín sáv, ami aztán tovább terjed, majd pattan, le, vagy szét és lesz virág. Egy év után megint. Talán ez a tavasz csúcspontja. Maga az ária. És akkor megint elkezdődött.

Azt hittem, hogy nátha. De nem az volt. Folyton könnyeztem, folyton taknyoltam. És nem éreztem semmit. Szomorított, elfele, a dolog, mert hiányoztak azok a fránya illatok. Nehéz a tavasz kibírása az illatai nélkül. Bedugult orral, ami ráadásul lógatva is volt, gyászosan, a világtól elszigetelve zötyögtem vissza Kolozsvárra és abban reménykedtem, hogy nem akarja senki sem kinyitni az ablakot. Én, akinek a feje folyton kint szokott csüngeni régebb az ablakból, mint kocsiból a pulikutyáé.

A parlagfű, mint allergén hatóanyag váltotta ki az allergiámat. Nyárutón, őszelőn sokat kellett kaszálni és valószínűleg kontaktusba keveredtem vele. Meg is feledkeztem az ősz és a tél folyamán ezen mérvadó deficitemről. Most már jobb. Két spricc az orromba, reggel, és talán eljuthat a nap folyamán a dús illatból valami. Ha szerencsém van. Mert bár a többi tünet eltűnte magát: ez megmaradt.

Ma, hazafele gyalogolva illatot improvizáltam: megérintettem a sövény sok-sok zöldes színben játszó friss hajtásait. Lehunytam a szemem és úgy simogattam végig őket. Kellemes volt. Már a színeknek, ennek a palettájának a megfigyelése illat-féle érzetet váltott ki, amit tetézett az éintés. Illatot idézett elő, igazi illatot, vagy talán tényleg elért az illat az orromba. Az agyamba, az orromon keresztül. De lehet hogy az ujjaimon keresztül. Mosolyogtam. Egy barátomra gondoltam, akinek segíthetne az élményem. Boldog voltam és elégedett.


Mert létezik szinesztézia.