Sosem gondoltam volna, hogy még valaha találkozni fogunk. Bár jól éreztük magunkat együtt. De amint már utaltam rá, az előző részben, ezek a találkozások nem mindennaposak, tehát kevés az esély rá, hogy megismétlődjenek.
Nagyon ritkán lehetett őt látni. Nem mintha nem szerette volna az embereket, csupán természetétől fogva kerülte a szokványosat. Aki ismerte, mindenki tudta róla, hogy a színház az egyetlen hely ahol ritkán ugyan, de fel-felbukkan.
Aznap én is ott futottam össze vele. Nem vagyunk nagyon jó barátok, de mióta van egy közös ismerősünk, azóta néha elbeszélgetünk erről-arról.
-Szervusz!- mondta.
-Szia!- válaszoltam. S miután túl lettünk a szokásos hogy vagy , mi újság veled, satöbbin, elhívott sétálni. Mondtam neki, hogy sajnos nem sűrűn érek rá, de ha akar, hazaksérhet.
-Rendben… Valójában csak azt szerettem volna kérdezni, hogy annak a közös ismerősünknek vajon lenne-e kedve újra találkozni velem.
Én elmondtam neki, hogy éppen mostanság említette, hogy szeretné látni újra ot , tehát nem hinném hogy kifogása lenne ellene. Megbeszéltük az időpontot meg a helyszínt, aztán elbúcsúztunk.
(...)
Magamhoz hűen késésben voltam és sietnem kellett. Bal oldalamon a szokásos épületek. Érdekesebb volt viszont a job oldal. Tele virágzó fákkal, rózsaszín, fehér, vörös s még ki tudja mennyi féle színnel, melyek a nagy sietségben összemosódtak. Megpróbáltam elképzelni ezt a sokféleséget illatokra leképezve… Mire sikerült volna már a virágóránál voltam. Ott várt rám péntek este.
-Rég vársz? –kérdeztem.
-Nem. Én is csak most értem ide.
-Rendben, akkor ne tétovázzunk. Bekötöm a szemed, mivel a feltételek nem változtak(ugyanugy ahogy mult alkalommal, most sem szabadott ismernie a helyet ahova megy).
Amikor átöleltem, hogy beköthessem a szemét, hirtelen felkiáltott: -Várj! …Ez… ez az illat,…mintha már éreztem volna valahol… (Arra gondoltam, felismerte az illatom, s rájött a titkunkra: én és az ismerősöm azonosak vagyunk, és ekkor :
- Hát nem érzed? A fák …. A virágaik, s ahogy ezek keverednek… Csodálatos, nemde?
- Hjaaa, aaazzz? …hát perszee, tényleg bámulatos, de mostmár igazán induljunk!
(...)
Amikor beértünk a lakásba, elhatároztam, hogy suttogni fogok, nehogy felismerje a hangom. Kicsit nehézkesen indult a beszélgetés ez az igazság, de túl lettünk rajta.
-Miért jöttél el újra? –kérdeztem.
-Az egész úgy kezdődött, hogy eszembe jutottál… Mármint, az hogy meglesnélek: mit csinálsz, és hol lehetsz… és akkor találkoztam az ismerősöddel… és…
-Igazán nem sokat látnál belőlem mostanában. Azt hiszem egy halvány-rózsaszín fátyolhoz tudnám leginkább hasonlítani magma. Olyan almavirág színű, tudod!
-Ennyi az egész?
-Igen. Miért? Sok vagy kevés?
-Nem is sok nem is kevés. :furcsa.
-Azért, mert egészen mostanig élénk színekben képzeltelek el. Természetesen, élőnek, nem sápadt-haloványnak.
-Miből gondoltad ezt? –kérdeztem. Hisz nem is ismersz!
-Az illatodból, amit a múltkor éreztem… és most is érzem
-Akkor tévesen képzeltél el! Vagy elavultak az elképzeléseid. Lehet, hogy amikor először találkoztunk olyan voltam. Azóta azonban sokminden történt, és legalább ugynannyi dolog változott is. Többek között én is. Egy kicsit. Vagy nagyon, nem tudom, de mindenképpen. A halványat pedig ne értsd félre. Ez nem valami fakuló, porosodó folyamat… Nem! Ezt az elhalványulást úgy képzeld el, mint a festők palettáján a színek keveredését. Az élénk színek az alapok, ha ezt fehérrel keverik, pasztel less belőlük, árnyalatnyi változások csupán, de lényegesek. Finomítják, gazdagítják a festményt. És vannak más technikáik is a festőknek… Te hogy gondolod?
-hm… (gondolkodott azt hiszem…) mire azonban válaszolt volna, én már aludtam…
Szerencsére az órámat azelőtt való nap hajnalra állítottam, hogy elérjem a vonatot, ami elhoz idáig. A telefonom pedig automatikusan ébresztett aznap is amikor szabi nálam volt. Iigy aztán hajnalhasadás előtt el tudott menni, anélkül, hogy látott volna engem világosságban, tehát anélkül, hogy felismert volna.
Elment.
