allergia.

Már az ősszel megmutatkozott és azt hittem, hogy el fog múlni. Gyanús volt, mikor több ideig náthás voltam, mindenféle ok nélkül. Aztán vettem olyan nazális kidugaszolót, aminek köszönhetően tudtam lélegezni, egészen kellemesen.

A tünetek, amúgy: taknyom-nyálam folyik, könnyezik a szemem, fáj a fejem, és eszméletlenül kellemetlen a közérzetem. Ha sokáig húzódik, akkor úgy nézek ki, mint egy szipós.

Tavasz, 2010. Amikor a levegő kitisztul, a hideg alábbhagy és a természet újra elindítja azon biokémiai funkcióit, melyek télen vegetálnak vagy lelassulnak és amit csak úgy, parasztosan, kikeletnek nevezünk.

És érezni a föld illatát és az avarét, a frissen pattanó rügyekét (bár lehet nincs is illatuk), a felkavart, langyosodó levegőben megkevert termékeny illatok koktélját szippantani: érzékeket borzoló érzés.

És akkor a virágzás. Először alig bújik ki a kemény héjak szétválásának a peremén a vékony fehér, vörös, rózsaszín sáv, ami aztán tovább terjed, majd pattan, le, vagy szét és lesz virág. Egy év után megint. Talán ez a tavasz csúcspontja. Maga az ária. És akkor megint elkezdődött.

Azt hittem, hogy nátha. De nem az volt. Folyton könnyeztem, folyton taknyoltam. És nem éreztem semmit. Szomorított, elfele, a dolog, mert hiányoztak azok a fránya illatok. Nehéz a tavasz kibírása az illatai nélkül. Bedugult orral, ami ráadásul lógatva is volt, gyászosan, a világtól elszigetelve zötyögtem vissza Kolozsvárra és abban reménykedtem, hogy nem akarja senki sem kinyitni az ablakot. Én, akinek a feje folyton kint szokott csüngeni régebb az ablakból, mint kocsiból a pulikutyáé.

A parlagfű, mint allergén hatóanyag váltotta ki az allergiámat. Nyárutón, őszelőn sokat kellett kaszálni és valószínűleg kontaktusba keveredtem vele. Meg is feledkeztem az ősz és a tél folyamán ezen mérvadó deficitemről. Most már jobb. Két spricc az orromba, reggel, és talán eljuthat a nap folyamán a dús illatból valami. Ha szerencsém van. Mert bár a többi tünet eltűnte magát: ez megmaradt.

Ma, hazafele gyalogolva illatot improvizáltam: megérintettem a sövény sok-sok zöldes színben játszó friss hajtásait. Lehunytam a szemem és úgy simogattam végig őket. Kellemes volt. Már a színeknek, ennek a palettájának a megfigyelése illat-féle érzetet váltott ki, amit tetézett az éintés. Illatot idézett elő, igazi illatot, vagy talán tényleg elért az illat az orromba. Az agyamba, az orromon keresztül. De lehet hogy az ujjaimon keresztül. Mosolyogtam. Egy barátomra gondoltam, akinek segíthetne az élményem. Boldog voltam és elégedett.


Mert létezik szinesztézia.