gyerekszemmel a világ:.

azt hiszem, hogy talál ide. szinesztétizáljátok szeretettel.

szín-esztézia. ünnepre (és nemcsak).

egy másik változat

házi készítésű illatis, hangulatis.

igen. citromosbanánosmandulás. igen. (köszönet kocsis kittynek)

ősz.

nyár.

szippantás, mint biztonságot adó cselekvés.

Az állatvilágban nagyon sok növényevő állat él. Elég nagy hányada ezek közül nagytestű, gondolok itt a zebráktól a gnúkon keresztül a az antilopokra, a csimpánzoktól az orangutánokon keresztül  a gorillákra, vagy a nálunk is honos őzektől a birkákon keresztül a tehenekre. Mindegyiknek tetemes mennyiségű élelemre van szüksége, hogy testét épen, egészségesen tartsa. Azonban a mezőn sok fű-féle van. Sok gaz, burjány. Sok közülük mérgező, úgy ember, mint állat számára. Azonban mégsem halnak halomra a növényevő állatcsordák: kikerülik a veszélyes növénykéket. Kétlem, hogy szín, vagy alak játszaná a fő szerepet a növények megkülönböztetésében (hisz egyesek nagyon hasonlítanak jámbor, nem-mérgező társaikra), az ízük meg pláné nem, hiszen ha ízet érzett az állat, akkor már majdnem halott. Maradnak az illatok.

A kínai császárt egy rakás orvos vette körül, akik csak azért léteztek a környezetébe, hogy vigyázzanak a császári család, de leginkább a császár testi egészségére. A munkaköri leírásba bele tartozott a betegségek elleni védelem, azaz a megelőzés, a császár különböző átmeneti korszakaiban az extra figyelem annak testére, testének változásaira. Az egyik legfontosabb információ-forrás, melyből merítkezhettek az orvosok a császár széklete volt. A császári fekália és a császári urina. A császár fekáliája fontosabb volt több szempontból is: állaga és színe mellett gazdag szag-kompozícióval rendelkezett, így könnyűszerrel meg lehetett állapítani a császárról, hogy egészséges-e avagy beteg ugyanakkor azt is, hogy mit kell fogyasztania ahhoz, hogy fekáliája ideális szag-kompozíciót tartalmazza. Nagy megtiszteltetés volt, ha állhattál a császár mellett és várhattad, hogy székelése után frissében kielemezhesd a császári ürülék rejtelmeit. 

Az ember hasonlóan viseltetik saját ürülékével szemben is: egészségének egyik tükre. Pottyantott, majd megnézi. Az anyagcsere fontos összetevője egy humanoid biológiai rendszernek (vagy bármilyen más, nem-humanoid biológiai rendszernek), így nem csoda, ha az ember gyanút fog, ha az ürülékének szokatlan a színe, az állaga és a szaga. Előzetes tudása alapján már mintákat tud megkülönböztetni egymástól s a mintákat kötni tudja előzetesen megtapasztalt testi és lelki állapotokhoz, étkezési szokásokhoz.Ezek a folyamatok javarészt nem tudatosak, nem csoda hát, hogy ösztönösen elkezdünk  odafigyelni az étkezésünkre egy ilyen elgondolkodtató fekália-kórkép láttán. 

De mit is akartam mondani a fenti három bekezdésemben? Arra, hogy biztonságunkért nem csak a szemünk, nem csak a fülünk, de az orrunk is felelős.  Orrunk biztosítja az elhatárolódást minden olyan eledeltől, kémiai anyagtól, veszélyes reagenstől, ami ÁRT az embernek. Nézhet ki jól az a kaja, lehet ínycsiklandozóan színesen, gazdagon tálalva: egy szippantás és máris nem lehet legyűrni a torkunkon. Manapság már ezt is meg lehet kerülni, persze, lásd a gyorskajáldák prezentábilis főszereplőit, mint a HappyMeal, vagy a KFC-menü. Testünk ösztön-énjével a szaglás képessége van leginkább összefonódva: "jól nézki az a cucc, meg minden, de valahogy gépfegyverrel sem lehetne rávenni, hogy magamba tömjem.. nem tudom miért, egyszerűen csak."

Ha a körbeszimatolt személy, annak laktere (fürdő, konyha), ruhái, ágyneműje, mindennap használt dolgai illatosak és nem szagosak, neaggyisten: büdösek- a személy máris elnyerte a szimpátiánkat. Persze még sok minden alakítja az emberi kapcsolatok vargabetűs útjait, de alapjában véve az illat a kapu: konkrét esélye sincs a másiknak, hogy meggyőzzön szimpatikusságáról, ha nem kellemes, vagy bár semleges az illata. 

Egy szippantás és otthon tudok lenni, ugyanakkor egy szippantás otthon és idegen helyen vagyok, röviden így lehetne leírni az ember ezen adottságát. Nemcsak riasztó-rendszer kell a biztonsághoz, nemcsak négy fal és egy kulcs az ajtóhoz. Nemcsak egy váll, ami menedéket nyújt. De illatok. biztonságos illatok.

??

Mennyiben beszélhetünk vonzalomról az azt meghatározó illatok hiányában?

ízetlen.

A kávé elvesztette
fanyar
filme-noir-illatát
s az automata mellett
a gőzölgő
zúgó csendben
illattalanul szürcsölöm
poshadt levét.

Keserűn szétterülő
gőzölgő szemét.

Persze azért szeretem még
a csendjét,
a magányát,
a szemtelen rendjét
ízének,
képzelt illatának.

Olyan, kicsit,
mint
a kocsmák csöndjében a
bár megrészegedett
mégis folyton cikázó gondolatok.
Vagy a későőszi fagyok.
Vagy a szeretkezés utáni
por-figyelő csendek.

Van
benne
valami.


És akkor mondta csendben,
hogy rendben,
legyen úgy, ahogy te akarod.

S azzal eltakarta
fondor tekintetével
előlem
belőlem
a józan napot.

Azóta szédelgek, készen
hogy meghaljak,
csak kicsit,
vagy egészen.
Vagy mérsékelt fájdalmakkal
telítetten
kutyáknak vetettem
büszkeségem,
tartásom,
talán soha sem létezett
becsületem.

De majd, ha
tehetem
ha
tudhatom
ambróziával
egészen
berúgatom
testét szalaggal
szemét bilinccsel
gondolatait temérdek
színes, szédítő ópium-delírrel
gúzsba kötöm,
lekötözöm.
Elfojtom egészen.
Megölöm egészen.

Testét szalaggal.
Szemét bilinccsel.

Hogy józanon éljek
és ne féljek
és ne térjek
megrészegedetten
vermekbe s
ne ébredjek
ketrec után
újabb, még taszítóbb,
komorabb,
hidegebb,
szomorúbb
ketrecekben.

allergia.

Már az ősszel megmutatkozott és azt hittem, hogy el fog múlni. Gyanús volt, mikor több ideig náthás voltam, mindenféle ok nélkül. Aztán vettem olyan nazális kidugaszolót, aminek köszönhetően tudtam lélegezni, egészen kellemesen.

A tünetek, amúgy: taknyom-nyálam folyik, könnyezik a szemem, fáj a fejem, és eszméletlenül kellemetlen a közérzetem. Ha sokáig húzódik, akkor úgy nézek ki, mint egy szipós.

Tavasz, 2010. Amikor a levegő kitisztul, a hideg alábbhagy és a természet újra elindítja azon biokémiai funkcióit, melyek télen vegetálnak vagy lelassulnak és amit csak úgy, parasztosan, kikeletnek nevezünk.

És érezni a föld illatát és az avarét, a frissen pattanó rügyekét (bár lehet nincs is illatuk), a felkavart, langyosodó levegőben megkevert termékeny illatok koktélját szippantani: érzékeket borzoló érzés.

És akkor a virágzás. Először alig bújik ki a kemény héjak szétválásának a peremén a vékony fehér, vörös, rózsaszín sáv, ami aztán tovább terjed, majd pattan, le, vagy szét és lesz virág. Egy év után megint. Talán ez a tavasz csúcspontja. Maga az ária. És akkor megint elkezdődött.

Azt hittem, hogy nátha. De nem az volt. Folyton könnyeztem, folyton taknyoltam. És nem éreztem semmit. Szomorított, elfele, a dolog, mert hiányoztak azok a fránya illatok. Nehéz a tavasz kibírása az illatai nélkül. Bedugult orral, ami ráadásul lógatva is volt, gyászosan, a világtól elszigetelve zötyögtem vissza Kolozsvárra és abban reménykedtem, hogy nem akarja senki sem kinyitni az ablakot. Én, akinek a feje folyton kint szokott csüngeni régebb az ablakból, mint kocsiból a pulikutyáé.

A parlagfű, mint allergén hatóanyag váltotta ki az allergiámat. Nyárutón, őszelőn sokat kellett kaszálni és valószínűleg kontaktusba keveredtem vele. Meg is feledkeztem az ősz és a tél folyamán ezen mérvadó deficitemről. Most már jobb. Két spricc az orromba, reggel, és talán eljuthat a nap folyamán a dús illatból valami. Ha szerencsém van. Mert bár a többi tünet eltűnte magát: ez megmaradt.

Ma, hazafele gyalogolva illatot improvizáltam: megérintettem a sövény sok-sok zöldes színben játszó friss hajtásait. Lehunytam a szemem és úgy simogattam végig őket. Kellemes volt. Már a színeknek, ennek a palettájának a megfigyelése illat-féle érzetet váltott ki, amit tetézett az éintés. Illatot idézett elő, igazi illatot, vagy talán tényleg elért az illat az orromba. Az agyamba, az orromon keresztül. De lehet hogy az ujjaimon keresztül. Mosolyogtam. Egy barátomra gondoltam, akinek segíthetne az élményem. Boldog voltam és elégedett.


Mert létezik szinesztézia.

mirage:. (III. rész)

Vannak élmények, melyek(kényelmetlen bevallani) nem hagynak bennünk számottevő nyomot. Vagy azért, mert csak tudat alatt hatnak, de nem észrevehető közreműködésük a felszínen- vagy épp nem bírnak jelentőséggel. Elég jelentőséggel ahhoz, hogy rögzüljenek. A nők, velünk, férfiakkal ellentétben(ha szabad ezt ilyen kontrasztosan kijelentenem) jobban rögzítik az élményeket, hisz sokkal több dolog érdekli őket, és sokkal érzékenyebbek az élményekre. Hogy mikor, kivel volt, milyen ruhát viseltek, milyen volt az időjárás és milyen élményben volt részük: ebben ők a verhetetlenek. Természetesen átlagban gondolkodok, hisz olyan lánnyal is volt szerencsém beszélgetni, aki, miután szerelmes lett a párjába minden előző barátja nevét elfelejtette, és minden férfiakhoz köthető élménye annyira elhalványult, hogy javarészt semmire sem emlékezett. Minket, hímeket meg egyszerűen nem érdekelnek a dolgok. Fásultak is vagyunk emiatt kissé. Vagy annak tűnhetünk. Az igazság az, hogy megszoktattak, megszoktuk azt, hogy nem igazán kell érzelgősködni. És ez lett a vége: nem emlékszünk nevekre, néha még arcokra sem. Ezen a nők mindig meglepődnek. És jobbára gúnyos fintort vágnak, de az is megeshet, hogy tudatosnak tartott hanyagságunk szóvá is teszik.

Mégis, velem is, mint ahogy, gondolom, mással is előfordult már, szóval velem is megesett, hogy minden összegyűlt egy pontba. Az utolsó részt magyaráznám: a minden, ami egy pontba mert összegyűlni egy nagyon tág, kevésbé konkrét dolog. Amikor minden a helyén van egy eszméletlen bulihoz, egy feledhetetlen kiránduláshoz. Egy mély élményhez. Ismét példával élnék, ha szabad ilyet tennem. Íme:

„magamról írjak. Mértnemírszmagadról- könnyű azt kérni. Követelni. Parancsolni. Mind egy, hogy mi volt a szándék. Nem olyan könnyű. Mert nem igazán lehet. Az annyira szubiektív, mintha azt mondanám, hogy én vagyok a legeslegeslegszebb, legokosabbügyesebbdélcegebbvitézebbaranyosabbjátékosabbművészibbintelektuálisabbhumorosabb személy, éspedig nem akárhol, hanem az egész földkerekségen. És ezt is el kell fogadni, mint egy rettentő szubjektív véleményt, amihez lehet utána hozzáfűzni egy-egy okító ezt-azt. Persze nem szeretném, hogy ilyesmit írjak. De tessék, magamról fogok írni. Nyár volt, azt hiszem, de lehet tavasz, sőt ősz, esetleg tél, de akkor a szövegemnek, már most megmondom: semmi értelme sincs. Szóval: marad a tavasz-nyár-ősz, vagy épp amilyen sorrendben a kedvesolvasónak tetszik. Melegebb évszak volt, mint a tél, de tavasz sem lehetett, mert ért már a hecserli az oldalon. Kettesben sétáltunk fel a dombra. Nemrég esett. Egyáltalán: esős időszak volt. De akkor épp nem, hétésfél ágra sütött a nap, röhögött a markába merészen az égen. Ő, friss izzadtságában illatozott az eső utáni világgal, meg a mindenféle nővénnyel a réten. Ehhez az egész parfümhöz még hozzáadódott a frissen felgyűjtött széna illata(lehet mégis ősz volt azért) meg nemrégiben lekaszált, még ropogós sarjú csiklandozó aromája. Mosolyogtunk. Jól éreztük magunk. Szinte szálltunk a sok gyom között, itt-ott megakadtunk bennük, szúrtak, karmoltak, de hát ha párjával van az ember, akkor kit érdekel az ilyen apróság. Szóval egészen csetlőn-botlón kapaszkodunk a dombra. Fent kilátás. Háromszázhatvanfokban, messzire-messzire, meglepő módon: ameddig a szem ellát, na addig. Fent, a tetőn néhány cseresznyefa, egy-két megtépászott szilvafa s más apróbb cserje, til-túl. Ő kitárja a karját. Befúj a szél a blúza alá, hasával játsszik, mellbimbója máris keményebb lett picit. Látszik. Nem szóltam, semmit. Élveztem a kilátást, a teli pofából röhögő napot. Lent, alant a falu. Távolabb mások, Szamos, a túloldalán is dombok, Csicsó szétrobbantott szontyoli vára, Dés, a gyönyörűszép égbe nyúló kombinát-kéményével, amivel sikeresen szennyezi a levegőt már vagy 30-35 éve, ha nem több. Túloldalt,lent, a mélyben már a szomszéd megye falvai, erdei, alacsony dombjai. Apró bolhák: emberek. Szekérrel, anélkül. Zajonganak. Gépekkel. Megölelem. Csókolózunk. jó. Eszméletlenül gyomorémelyítő, a szó szorosan-dependensen delíriumos értelmében. Ez ad szárnyakat, nem az a pokol nevű ital.


Egyszer csak, de így, ahogy írom: egyszer csak elsötétül minden, a látóhatár beszűkül, és a falu felől meg Dés, illetve a szomszéd megye falvai felől hatalmas és tekintélyes köd ereszkedik le nem tudni honnan a világra, csupán a Szamos környéke látszik még, a sötétedő vonalaival, éleivel, de már az sem sokáig. Csend. Veszettül nagy csend. Sehol senki, mintha egy sziget nőtt volna ki a semmiből, oszt mi épp oda pottyantunk volna. Csak a közeli fák árnyai látszottak, de azok is csak szörnyen halványan. Rám nézett, hozzám bújt. Megölelt. Én akarok szeretkezni veled, mondta. Ami bennem elindult, azt nem tudom megfogalmazni. Valami, ami fokozta, ami rátett egy lapáttal a környezet esztétikusan hermetikus változásaira. Szeretkeztünk. Nem volt lassú, de gyors sem. játék a bőrrel, kezek pajkos tánca a testen, csókok elszórva, egyenletesen. Ügyetlenkedések, vicces botlások, melyek csak nevetésre ösztönöztek, ami tovább fokozta a vágyunk. Játék. Nyelvjáték, lökött, ide nem találó poénok, amik mégis, a mély lélegzetek közepette megtalálta a helyét. Nem féltünk. Csak egyszer kérdezett rá- vajon nem látnak meg? Aztán elnevette magát, hisz mi is alig láttuk egymást. A köd, mint a hó: szigetel. Hang nem volt, fény is alig. Amikor belehatoltam, a fejem a nyakához húzta. Éreztem a köd illatát, meg az eső illatát, meg az ő illatát, s az enyémet, a nedves fűét, a nyirkos földét, és szédültem, ritmusom az ő ritmusa lett, és mikor változtatott: az ő ritmusa az enyém. Lehetetlen, mondtam magamnak, lehetetlen, hogy ilyen legyen, hisz ez tökéletes, ő ezalatt az ajkaival a fülcimpámat harapdálta, és forró lehelete karcolta a nyakam, míg ujjai görcsösen szorították a tarkómat. Lehet nyár volt, mert ősszel kissé hideg lett volna. Igen.


De nem volt tökéletes. Tökéletes ugyanis akkor lett, mikor eleredt az eső. Leírom, még egyszer, hátha sikerül szemléltetni, így összefoglalva az élményt: egy gyönyörű panoráma után elbújtunk a domb tetején a ködfüggöny mögé, s ott, fent, a ködös magasban szeretkeztünk. A köd betakart, a dombon az illatok keresztülhatoltak a ruháinkon, a bőrünkön,  belénk ivódtak, átitattak a csenddel, a csendben a hangjainkkal, a sóhajokkal, a tompított sikolyával, a karmoló körmök alig észlelhető hangjával, csókok csobbanásával, a hús sikamlós játékával: és akkor megered az eső. Kopognak a cseppek, halk zene a füleknek, simogató víz-masszázs a meztelen bőrre, és mi nevetünk, mosolygunk majd megint nevetünk, mert ennél szabadabb nem lehet az ember, mint most, istenem, mint éppen most, hisz minden tökéletes. Minden eszményi. Minden olyan, amilyen még sohasem volt és soha, de soha nem is lesz. És így jó. Mert így lesz értéke. Felbecsülhetetlen értéke. Nincs idő, eltűnt az idő, csak köd volt, meg eső, meg illatok, bódító illat-szimfóniák, és mi, s általunk, bennük a szeretkezés. Percek, de órák akár, de lehet sokkal több idő is eltelt ott, fent, akkor, ketten. Csendben. Szeretkezésben. Egymásban. Érted? Egymásban. Nem, nem a hús. Egymásban. A víz a legjobb vezető. Egymásba vezetett minket, az időtlen énünket, egy ideig, nem tudom azóta sem, hogy mennyi ideig. Minden egy pontban. Egy pontig. Egy pontnyi ideig. De mennyi idő egy pont... azt hiszem itt jobb lesz leállítanom magam.


Aztán elmúlt. És jó, hogy elmúlt. Nem szerettem volna megszokni a tökéletességet. Ezt a tökéletességet. Egymás, így. Mosolyogva jöttünk le. A dombról. Azért mégiscsak ősz lehetett. De lehet, hogy tavasz. Hisz lehetett az a hecserli tavalyi is, hát nem? Nem tudom és azt hiszem nem is érdekel. Nincs idő. Ennek nincs ideje. Ez most már velem van. Bennem. Köszönöm-kinek is? Senkinek. Neki? Hisz ő is csak szereplő volt, acteur, a maga módján. A természetnek? Nem hiszem, hogy miattunk hozta volna össze ezt az esztétikus maszkabált. Magamnak? Én lennék az utolsó, akinek köszönet jár. Hisz én kaptam a legtöbbet ebből a játékból. Akkor? Így hagyom. Üresben. Köszönöm. Íme: magamról írtam fentébb, de mégsem magamról. Igaz: akkor kiről is?”

Egy pontban minden. Mikor erre gondolok: megpihenek. Kifújom magam. Nyújtózom egyet, végtagokat ropogtatok, lelkem, elmém minden porcikáját. Fiatalodok. És béke száll reám. Oázis.

Ezzel lezárnám a hiányosságoktól szellős előadásomat az érzékekről, azoknak katalizátor-szerepéről, a múlt-jelenéről és a jelen múltjáról, az alternatív jelenek párhuzamos láthatatlanságáról. Bár ha van kérdés: szívesen válaszolok. Ha tehetem.

mirage:. (II. rész)

Bár szerintem ez több annál.

Ez inkább egy mélyebb játéka- minekis? Igen. A választ nehéz körberajzolni. Az emlékezés az, mikor az embernek az jut eszébe, hogy volt valahol, valamit csinált és ezt az emlékezést valami épp kiváltotta. Ez olyasmi, hogy múlt. És ott is marad. Visszalépek, a múltbéli cipőbe, a múltban csoszogok vele, közben emlékszem az eseményekre, hangulatokra, egészségre, stb. aztán cipőt cserélek. A múltét a jelenére. S akkor máris itt vagyok. Megint. S a múlt múlt marad. A fent említett I. példa azért is több, mint az emlékezés, mert nem csak a múltról van szó benne. Nem elhanyagolandó, persze, az érzelmi intenzitása az élménynek. A virtuális utazásnak. Vannak esetek, amikor valósabb a fejünkben lejátszódó... jelenet, mint az érzékelhető, kinti valóság. 

„ …hamarosan fogok találkozni valakivel. aki fontos. nagyon fontos számomra. már a tudatától felvillanyozódok. ó. mellette annyira én voltam én. s, remélem, hogy ő meg ő volt. pedig sosem voltunk együtt. igazán. timing counts. vagy ő csalt meg valakit. vagy én valakit. de... o, ha ezt el tudnám mondani. nem volt csalás mert őszinte volt. és, bár azóta ironikusan megkérdőjelezte már: tiszta. tiszta érzelmek játéka, azt hiszem. pedig próbáltam kiírni magamból... de nem sikerülhet mindentől megszabadulni. először rendben kell legyen, bent. a gondolatok. az érzelmek. én. S akkor mindent, mindent sikerül majd kiírni. szóval találkozok. messze van. messze él. de érzem. azt hiszem mindig is érezni fogom. szeretném érezni. tudod: ővele én voltam. de ezt már mondtam. kevés emberrel jön össze. ottvagy te, persze. meg még alig néhányan. de kb. ezzel slussz. várom már. teázunk. majd. s beszélgetünk. nálam fog aludni. de szerintem végigbeszélgetjük majd az éjszakát. a lelkem pihen meg olyankor. vele volt az, hogy a hajnal egy játszótéren ért, egymás ölében, ajkaitól forró ajkakkal és tudtam hogy egy elbaszott kapcsolat vár, a játszótéren túl, meg szesszió, meg a böhöm nagy „karakán” világ. de most még nem. mert én ott vagyok. mellette. ott. és mikor elváltunk én szembe néztem a nappal. ő meg a napba ment bele, ég szeme átölelt, s elfordult, arany haja segített a napnak a reggelt beragyogni. én meg, mögöttem a nappal, mosolyogva, békével bennem, o, olyan ritka az, hisz tudod te is, békével bennem indultam haza. nem siettem. nem voltam fáradt. sem éhes. sem szomjas. aranyat csurgott a világ, és én visszamosolyogtam rája. eső volt. szinte egész éjjel esett az út, az aszfalt is velem, velünk együtt ragyogott. méz mindenütt, a hajnal friss esőtől üdén-nedves és termékeny illataival átitatva, észbontó, vadító, delíriumos parfümjébe mártva. igen. zsebre dugtam a kezem. pofátlanul vigyorogva távolodtam, távolodtunk egymástól. de mégsem szívben. mégsem lélekben. ezek a szent dolgok, tudod, és nem a homok papok arany-ereklyés alkotásai. mert ez az élet, igazából. hozzá senki sem nyúlhat. nem is szoktam beszélni róla. mint még sok másról sem. hihi. már értem. üveges szemmel pötyögök és értem. ezért nem tudtam hát elaludni. ejnye. meg: nocsak. tavasz volt. s most, hogy végiggondoltam: most is tavasz van. holott végülis nyár volt, akkor. de mindegy az most már.. remélem ez neked is olyan kellemes volt, mint nekem. hú. boldog vagyok. képzeld. bárcsak láthatnál most. boldog vagyok. hisz ilyen kincseim vannak... ne haragudj, kérlek, hogy ezzel foglaltalak le... nem akartam igazából. csak kijött. a mérgesség hozta ki, azt hiszem. a negatív energia. Katalizátor. a sarkon vár a boldogság. a másodpercek vibráló sarkain. és milyen képeket tudok használni, hahaha. és most ért oda, hogy in your love my salvation lies, in your love... jujjdeszép. képzeld, most ölelem magam. virtuálisan, persze. de olyan jól esik. esique. hmm..”

Egy beszélgetés kis szegmentuma.

Néha egy idézet a megfelelő helyen helyettesíti az ember kifejező képességének a per moment fellépő - vagy az akár konstans kifejezés-problémáját.  A kifejezetlenségét. Ha érthető: így is az. Ha nem: egy magamfajta(értsd: én) többet nem tehetek.

mirage:. (I. rész)

Mirage. Mirázs. Ábrándkép.

A múltban az a jó, hogy nem létezik, de mégis: a múltba visszatérve alternatív jelenek felé vehetjük utunkat, amelyek ugyan nem léteznek, mégis: akár valóságok is lehettek volna, ha a múltban másképp dönt az ember. Ezek a jelenek, ezek az alternatív, virtuális jelenek olyanok, mint az ábrándképek. Sőt: ábrándképek. Tele immáron lehetetlen, néhai lehetséges jelenekkel, melyek olyanok, mintha itt lennének: akár érezheti is az ember őket. A bőrén. A szájában. A bensőjében, akár.

Sok elmélet létezik a valóságról, annak a dimenzióiról. Ha jól tudom, az 5. dimenzió lenne az a bűvös szféra, ahol az összes választási lehetőség velünk együtt létezik, az éppen választott úttal egy síkban. Tehát: ha van két ajtóm, és nekem döntenem kell, hogy melyiken megyek be, legyen a kiválasztott mondjuk a bal oldali, akkor a jobb oldali ajtó, mint választási lehetőség megszűnik létezni számomra abban a pillanatban és azon körülmények között. Ebben a dimenzióban, a 3.-ban. De az ötödikben nem a lehetőségek változnak: én duplázódok, triplázódok, stb. a lehetőségekhez. Hozzá. Így van olyan dimenzió, ahol építkezési telepen vagyok munkás, illetve olyan is létezik, ahol épp atomfizikára szakosodva végeztem el a fizika egyetemet, mondjuk Kolozsváron.

Ez a kis kitérő után, vissza az én valóságomba. Ábrándkép. Lehetséges jelenek virtuális megjelenése, egy bizonyos katalizátor mián. Mirázs. És, bármily meglepő: ezen alternatív jelenek tovább élnek számomra. Három példa. Hogy érthető legyen, mire gondolok.

I.

Zsibongó tömeg, sok gyerkőc, ennek okán nagy zsivaj, hangoskodás, zene, és énekszó, a tömeg morajló zaja. Nyár van, június utolsó vasárnapja. Meleg. Süt a nap. Kissé por van. Alig lehet látni a nagy fényben. A volt barátnőm, aki az ünnepségre látogatott el hozzánk és akivel én még nem találkoztam le van ülve a lépcsőre. Rövidnadrág, v nyakú kis ujjatlan, lykrás felső. Fehér. Mosolyogva, mert szakításunk és a kötelező csend-időszak óta mindig nagyon örülök, mikor vele találkozhatok, szóval mosolyogva sietek hozzá, hogy megöleljem és megpusziljam. Meg hogy váltsak vele néhány szót. Az egész egy mozdulatsor. És egy kérdés. Az érzékek az elsődleges(primary) katalizátorok, melyek elindítják az érzelmeket. Az érzelmek olyan tompa képződmények, melyek csak a megfelelő elsődleges katalizátorok jelenlétében jelennek meg és teremtik meg a kapcsolatot az elsődleges és a másodlagos(secondary) katalizátor(-ok) között. Olyan, mint egy előszoba egyik felében a bejárati ajtó-elsődleges k.- és a ház többi részét összekötő hall bejárata-másodlagos k.- kapcsolata. A secondary k. már nem megfogható vagy mérhető: nem tárgy. Inkább gondolat. És általában egy kérdés. Ebben az esetben az volt, hogy: „mi lett volna, ha...”. Az érzékelés, az egész élmény erre a mozdulatsorra korlátozódik, de kihatott az egész délutánomra, sőt még azóta is meg-megjelenik bennem. A mozdulatsor: előrehajolok, hogy a lépcsőn ülő lányt megpusziljam, megpuszilom, megölelem röviden, illendően, és felegyenesedek. Alig egy fél perc. Az érzékek: lehajoltomban észre veszem a mély dekoltázsában a mellén az anyajegyet, majd megérzem az illatát. Az illatot mélyen magamba szívom, a látvány még mindig eleven, még csak most fogtam fel, hogy mit is látok- máris kinyílik a bejárati ajtó, bent vagyok, a kérdés megjelenik a fejemben, „mi lett volna, ha...” és máris röpülök, a hall ajtaja kinyílik, és én a párhuzamos valóságok szobái mellett elhaladva eljutok az egyikbe. Belépek(ez mind szimbolikus, kérem, vegye figyelembe az olvasó), és megjelenik előttem. Ez az egész folyosón való caplatás azt jelenti, hogy végigélem az együtt töltött időt, újra, minden apróságával, a csókolózásokkal(és nemcsak) a kapualjakban, a kukák mellett, az egyik terem sötétjében, a szobájában, a szobámban, a sétákat, a koncerteket, a kényelmetlen fotózásokat, a veszekedést, a megcsalását, a reakcióját, amikor elmondtam, az arcát, a ruháit, a testét, annak minden mozdulatát, a hangjait, a nevetéseit, a sírását, ahogy veszi a levegőt, az ordítozásom, az ő ordítozását, az ajándékait, az én ajándékaim, stb. majd belépek: puszilom az arcát, de közben bent csókolom, egy óriási, hűs, nedves nyári csókkal, lehelete kellemes, olyan, mint epres-vaníliás illatú bőre, és ő a kicsi kezeit rám, nyakam köré fonja és minden kifehéredik és...

És felegyenesedek. Felegyenesedtem. Piros az arcom, lüktető a pulzus, kalapál, kalapál, hirtelen elvesztettem a tájékozódásom, de azt is csak egy pillanatra, aha, hoppá, megvan, bocsánat. „- És? Hogy vagy? Mit keresel itt? Rég nem láttalak...”, s ilyen kérdések, amivel ilyenkor tereli az ember a figyelmet. Tudja, hogy akkor, annak idején helyesen döntött. Mégis. A mirázsok. Ezek a fránya mirázsok. De lehet, hogy ezt hívják emlékezésnek...

ünnepek. fények.

 ... s valahonnan mézeskalács illata szivárog.

árnyék. illatok. fény.

fotó: kiscsuri

hajnal cseppekben

fotó: kiscsuri

játék. nyarak. emlék. 3.:

fotó: kiscsuri

nyarak. emlék. 2:.

 

fotók: kiscsuri

nyarak. emlék. 1::

fotó: kiscsuri

zöld álmok

model: dalma

fotó: kiscsuri

hajnali.:

fotó: kiscsuri