Mirage. Mirázs. Ábrándkép.
A múltban az a jó, hogy nem létezik, de mégis: a múltba visszatérve alternatív jelenek felé vehetjük utunkat, amelyek ugyan nem léteznek, mégis: akár valóságok is lehettek volna, ha a múltban másképp dönt az ember. Ezek a jelenek, ezek az alternatív, virtuális jelenek olyanok, mint az ábrándképek. Sőt: ábrándképek. Tele immáron lehetetlen, néhai lehetséges jelenekkel, melyek olyanok, mintha itt lennének: akár érezheti is az ember őket. A bőrén. A szájában. A bensőjében, akár.
Sok elmélet létezik a valóságról, annak a dimenzióiról. Ha jól tudom, az 5. dimenzió lenne az a bűvös szféra, ahol az összes választási lehetőség velünk együtt létezik, az éppen választott úttal egy síkban. Tehát: ha van két ajtóm, és nekem döntenem kell, hogy melyiken megyek be, legyen a kiválasztott mondjuk a bal oldali, akkor a jobb oldali ajtó, mint választási lehetőség megszűnik létezni számomra abban a pillanatban és azon körülmények között. Ebben a dimenzióban, a 3.-ban. De az ötödikben nem a lehetőségek változnak: én duplázódok, triplázódok, stb. a lehetőségekhez. Hozzá. Így van olyan dimenzió, ahol építkezési telepen vagyok munkás, illetve olyan is létezik, ahol épp atomfizikára szakosodva végeztem el a fizika egyetemet, mondjuk Kolozsváron.
Ez a kis kitérő után, vissza az én valóságomba. Ábrándkép. Lehetséges jelenek virtuális megjelenése, egy bizonyos katalizátor mián. Mirázs. És, bármily meglepő: ezen alternatív jelenek tovább élnek számomra. Három példa. Hogy érthető legyen, mire gondolok.
I.
Zsibongó tömeg, sok gyerkőc, ennek okán nagy zsivaj, hangoskodás, zene, és énekszó, a tömeg morajló zaja. Nyár van, június utolsó vasárnapja. Meleg. Süt a nap. Kissé por van. Alig lehet látni a nagy fényben. A volt barátnőm, aki az ünnepségre látogatott el hozzánk és akivel én még nem találkoztam le van ülve a lépcsőre. Rövidnadrág, v nyakú kis ujjatlan, lykrás felső. Fehér. Mosolyogva, mert szakításunk és a kötelező csend-időszak óta mindig nagyon örülök, mikor vele találkozhatok, szóval mosolyogva sietek hozzá, hogy megöleljem és megpusziljam. Meg hogy váltsak vele néhány szót. Az egész egy mozdulatsor. És egy kérdés. Az érzékek az elsődleges(primary) katalizátorok, melyek elindítják az érzelmeket. Az érzelmek olyan tompa képződmények, melyek csak a megfelelő elsődleges katalizátorok jelenlétében jelennek meg és teremtik meg a kapcsolatot az elsődleges és a másodlagos(secondary) katalizátor(-ok) között. Olyan, mint egy előszoba egyik felében a bejárati ajtó-elsődleges k.- és a ház többi részét összekötő hall bejárata-másodlagos k.- kapcsolata. A secondary k. már nem megfogható vagy mérhető: nem tárgy. Inkább gondolat. És általában egy kérdés. Ebben az esetben az volt, hogy: „mi lett volna, ha...”. Az érzékelés, az egész élmény erre a mozdulatsorra korlátozódik, de kihatott az egész délutánomra, sőt még azóta is meg-megjelenik bennem. A mozdulatsor: előrehajolok, hogy a lépcsőn ülő lányt megpusziljam, megpuszilom, megölelem röviden, illendően, és felegyenesedek. Alig egy fél perc. Az érzékek: lehajoltomban észre veszem a mély dekoltázsában a mellén az anyajegyet, majd megérzem az illatát. Az illatot mélyen magamba szívom, a látvány még mindig eleven, még csak most fogtam fel, hogy mit is látok- máris kinyílik a bejárati ajtó, bent vagyok, a kérdés megjelenik a fejemben, „mi lett volna, ha...” és máris röpülök, a hall ajtaja kinyílik, és én a párhuzamos valóságok szobái mellett elhaladva eljutok az egyikbe. Belépek(ez mind szimbolikus, kérem, vegye figyelembe az olvasó), és megjelenik előttem. Ez az egész folyosón való caplatás azt jelenti, hogy végigélem az együtt töltött időt, újra, minden apróságával, a csókolózásokkal(és nemcsak) a kapualjakban, a kukák mellett, az egyik terem sötétjében, a szobájában, a szobámban, a sétákat, a koncerteket, a kényelmetlen fotózásokat, a veszekedést, a megcsalását, a reakcióját, amikor elmondtam, az arcát, a ruháit, a testét, annak minden mozdulatát, a hangjait, a nevetéseit, a sírását, ahogy veszi a levegőt, az ordítozásom, az ő ordítozását, az ajándékait, az én ajándékaim, stb. majd belépek: puszilom az arcát, de közben bent csókolom, egy óriási, hűs, nedves nyári csókkal, lehelete kellemes, olyan, mint epres-vaníliás illatú bőre, és ő a kicsi kezeit rám, nyakam köré fonja és minden kifehéredik és...
És felegyenesedek. Felegyenesedtem. Piros az arcom, lüktető a pulzus, kalapál, kalapál, hirtelen elvesztettem a tájékozódásom, de azt is csak egy pillanatra, aha, hoppá, megvan, bocsánat. „- És? Hogy vagy? Mit keresel itt? Rég nem láttalak...”, s ilyen kérdések, amivel ilyenkor tereli az ember a figyelmet. Tudja, hogy akkor, annak idején helyesen döntött. Mégis. A mirázsok. Ezek a fránya mirázsok. De lehet, hogy ezt hívják emlékezésnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése