kerdesek - valaszokkal

"Az dühít, amikor nyakra-főre kérik a bocsánatot amiatt, hogy valamit megszagoltatnak velem, közben aztán rájönnek, hogy nem érzem…"

“Én el sem tudnám képzelni az életemet illatok nélkül” – mondtam Andreának, amikor kiderült, hogy nem érzi sem a szagokat, sem az illatokat. Csak mosolygott, hogy mindenki ezt mondja neki, amikor megtudja, hogy mi a helyzet… Már hozzászokott ehhez az állapothoz, és egyelőre nem is szándékszik változtatni rajta.

Mi az oka annak, hogy nem érzed az illatokat?

– Hároméves koromban volt egy polip meg egy mandula műtétem. Nem gyerekorvos műtött. Feltételezem, hogy az ő hibájából történt, hiszen az ízeket érzem. És ha születési hiba lenne, akkor azokat sem érezném. Ez így van. Azoknak az embereknek, akik nem érzik az illatokat, nagy részük az ízeket sem érzi. Ebből gondolom, hogy az orvosi műhiba felelős a történtekért.

Mikor, hogyan jöttél rá? Hogy fogadtad?

– Mivel az ember hároméves korától kezd emlékeket “őrizni”, és pechemre engem éppen ebben az időszakban műtöttek, ezért emlékeim sincsenek. Amióta az eszemet tudom, nem érzek illatokat/szagokat. Tulajdonképpen rá sem kellett jönnöm, belém ivódott. Mintha természetes lenne. Egyáltalán nem zavart… Egészen 18 éves koromig. Nem tudom, miért éppen akkor kezdtem másképp gondolkodni erről az egészről, hisz addig is készségesen mesélte mindenki, hogy milyen kár, vagy éppen milyen szerencsés vagyok emiatt.

Különben 10 éves koromban mondtam el a szüleimnek. Addig senki sem tudott róla. Amikor valamit megmutattak, hogy megszagoljam, csak bólogattam, hogy valóban milyen jó/rossz az illata. Nem akartam, hogy tudják, mert éreztem, hogy orvoshoz fognak járatni és kezdődik a faggatás, hogy miért nem szóltam eddig. Aztán egyszer kicsusszant a számon. Persze először nem hitték el. Aztán mégis… és kezdődtek az orvosok. Adtak cseppeket plusz 0,1 % esélyt a gyógyulásomnak. Semmire nem mentem velük.

Hiányoznak-e neked az olfaktív élmények?

– Említettem már, hogy 18 éves voltam, amikor először gondoltam arra: mi lenne, ha mégis éreznék. Jobb lenne-e vagy rosszabb? Azóta sem tudom eldönteni… Igaz, hogy különleges ez az állapot, de azért mégis kimaradok valamiből – úgy érzem.








Gondoltál-e már arra, hogy meggyógyíthatnának?

– Persze. Úgy hallottam, külföldön műtéttel már lehetséges helyrehozni ezeket a problémákat. Sokszor átvillan az agyamon, hogy megtehetném. De amint mondtam: nem tudom eldönteni, hogy legyen. Egyelőre (szerencsére?) úgysincs annyi pénzem, amennyivel helyrepofoztathatnám magam. Majd ha lesz, elkezdek komolyabban gondolkodni a műtéten, addig is élvezem ezt az állapotot.

Minek az illatát, szagát szeretnéd leginkább érezni?

– Hmm… Első helyen áll az ember testszaga. Nem másért, csak úgy hallottam, hogy egyes esetekben vonzó lehet… Második helyen a föld illata zápor után, aztán a sült hagyma és a vanília illata. Virágok közül a frézia illatát szeretném leginkább érezni. Ez a kedvencem. Ó és a dohszag, meg a könyvek illata is vonz.

Hogy képzeled el az illatokat?

– Mindig az ízeket veszem alapul. Azokhoz hasonlítom. Ízes levegő – így is mondhatnám. Mi van akkor, ha nincs íz változata annak a bizonyos illatnak/szagnak? Na, ilyenkor vagyok bajban. Talán színeket rendelek hozzá, de inkább érzéseket, hangulatokat.

Mit tudsz az illatokról/szagokról?

– Ez nagyon érdekes, mert havonta legalább egy új dolgot megtanulok az illatokkal kapcsolatban. Van, amikor többet is. Ami viszont a leginkább meglepett, az az emberi izzadtság szaga. Annyira negatívnak van beállítva, hogy a be nem avatottak számára (lásd: jómagam) teljesen ellenszenves, undorító, kellemetlen. Pedig (néha) egyáltalán nem az, sőt. Őseink ez alapján választottak partnert maguknak. Legalábbis sokat nyomott a latban. Tetszik nekem a jellegzetessége, hogy olyan, mint az ujjlenyomat: nincs két egyforma belőle. Én legalábbis így képzelem el.

Az emberek nagy többsége érzi az illatokat. Emiatt biztosan gyakran megfeledkeznek arról, hogy te nem. Zavar ez téged?

– Egyáltalán nem. Inkább az dühít, amikor nyakra-főre kérik a bocsánatot amiatt, hogy valamit megszagoltatnak velem, közben aztán rájönnek, hogy nem érzem… Egyszer például az egyik barátnőmtől illatos rudakat kaptam születésnapomra, mert megfeledkezett erről az egészről. Egyáltalán nem haragudtam meg érte, sőt! Ilyen ajándékom még sose volt, hogyne örültem volna neki! Mondtam is, hogy nem kell bocsánatot kérnie ezért, mert bármilyen hülyén hangzik is, én örülök az ajándékának.

Hogy vásárolsz parfümöt?

– Sokszor gondoltam arra, hogy összehozok egy olyan találkozót, amelyen ott lesznek azok az emberek, akik a legjobban ismernek, hogy meg tudják mondani, melyik illat illik hozzám a leginkább. Még nem jött össze. Legutóbb például az öcsém vett nekem parfümöt. Ő ismer engem a legjobban, ismeri az ízlésemet, tehát megbízhatok benne.

Üzensz valamit azoknak, akik érzik az illatokat/szagokat?

– Inkább kérdeznék. Előfordult-e már velük, hogy a púr testszag vonzotta őket, nem a parfüm illata?


Kérdezett: ba. (forras: http://cityzen.transindex.ro/)

egy mondatnyi gondolat

"A méz nem érzi önmaga édességét"

W.S.

nem illat, de hangulat

hot hot summer where are you???

Ha az előzőbe kicsit voltam benne, ebben nyakig... vagy fordítva? - mért is fontos ez? kinek? NEKEM:) Valamiért fontosnak érzem elmondani, bár tudom, hogy általában tudjátok, hogy ha valaki "megjegyez" valamit (az én esetemben közzétesz), akkor annak - nagy valószínűséggel - ő is része. én mégis fontosnak tartom megjegyezni: :)

...

Pretty from Elizabeth Arden

(talán egy kicsit én is benne vagyok. egy kicsit:)

allergia.

Már az ősszel megmutatkozott és azt hittem, hogy el fog múlni. Gyanús volt, mikor több ideig náthás voltam, mindenféle ok nélkül. Aztán vettem olyan nazális kidugaszolót, aminek köszönhetően tudtam lélegezni, egészen kellemesen.

A tünetek, amúgy: taknyom-nyálam folyik, könnyezik a szemem, fáj a fejem, és eszméletlenül kellemetlen a közérzetem. Ha sokáig húzódik, akkor úgy nézek ki, mint egy szipós.

Tavasz, 2010. Amikor a levegő kitisztul, a hideg alábbhagy és a természet újra elindítja azon biokémiai funkcióit, melyek télen vegetálnak vagy lelassulnak és amit csak úgy, parasztosan, kikeletnek nevezünk.

És érezni a föld illatát és az avarét, a frissen pattanó rügyekét (bár lehet nincs is illatuk), a felkavart, langyosodó levegőben megkevert termékeny illatok koktélját szippantani: érzékeket borzoló érzés.

És akkor a virágzás. Először alig bújik ki a kemény héjak szétválásának a peremén a vékony fehér, vörös, rózsaszín sáv, ami aztán tovább terjed, majd pattan, le, vagy szét és lesz virág. Egy év után megint. Talán ez a tavasz csúcspontja. Maga az ária. És akkor megint elkezdődött.

Azt hittem, hogy nátha. De nem az volt. Folyton könnyeztem, folyton taknyoltam. És nem éreztem semmit. Szomorított, elfele, a dolog, mert hiányoztak azok a fránya illatok. Nehéz a tavasz kibírása az illatai nélkül. Bedugult orral, ami ráadásul lógatva is volt, gyászosan, a világtól elszigetelve zötyögtem vissza Kolozsvárra és abban reménykedtem, hogy nem akarja senki sem kinyitni az ablakot. Én, akinek a feje folyton kint szokott csüngeni régebb az ablakból, mint kocsiból a pulikutyáé.

A parlagfű, mint allergén hatóanyag váltotta ki az allergiámat. Nyárutón, őszelőn sokat kellett kaszálni és valószínűleg kontaktusba keveredtem vele. Meg is feledkeztem az ősz és a tél folyamán ezen mérvadó deficitemről. Most már jobb. Két spricc az orromba, reggel, és talán eljuthat a nap folyamán a dús illatból valami. Ha szerencsém van. Mert bár a többi tünet eltűnte magát: ez megmaradt.

Ma, hazafele gyalogolva illatot improvizáltam: megérintettem a sövény sok-sok zöldes színben játszó friss hajtásait. Lehunytam a szemem és úgy simogattam végig őket. Kellemes volt. Már a színeknek, ennek a palettájának a megfigyelése illat-féle érzetet váltott ki, amit tetézett az éintés. Illatot idézett elő, igazi illatot, vagy talán tényleg elért az illat az orromba. Az agyamba, az orromon keresztül. De lehet hogy az ujjaimon keresztül. Mosolyogtam. Egy barátomra gondoltam, akinek segíthetne az élményem. Boldog voltam és elégedett.


Mert létezik szinesztézia.

mirage:. (III. rész)

Vannak élmények, melyek(kényelmetlen bevallani) nem hagynak bennünk számottevő nyomot. Vagy azért, mert csak tudat alatt hatnak, de nem észrevehető közreműködésük a felszínen- vagy épp nem bírnak jelentőséggel. Elég jelentőséggel ahhoz, hogy rögzüljenek. A nők, velünk, férfiakkal ellentétben(ha szabad ezt ilyen kontrasztosan kijelentenem) jobban rögzítik az élményeket, hisz sokkal több dolog érdekli őket, és sokkal érzékenyebbek az élményekre. Hogy mikor, kivel volt, milyen ruhát viseltek, milyen volt az időjárás és milyen élményben volt részük: ebben ők a verhetetlenek. Természetesen átlagban gondolkodok, hisz olyan lánnyal is volt szerencsém beszélgetni, aki, miután szerelmes lett a párjába minden előző barátja nevét elfelejtette, és minden férfiakhoz köthető élménye annyira elhalványult, hogy javarészt semmire sem emlékezett. Minket, hímeket meg egyszerűen nem érdekelnek a dolgok. Fásultak is vagyunk emiatt kissé. Vagy annak tűnhetünk. Az igazság az, hogy megszoktattak, megszoktuk azt, hogy nem igazán kell érzelgősködni. És ez lett a vége: nem emlékszünk nevekre, néha még arcokra sem. Ezen a nők mindig meglepődnek. És jobbára gúnyos fintort vágnak, de az is megeshet, hogy tudatosnak tartott hanyagságunk szóvá is teszik.

Mégis, velem is, mint ahogy, gondolom, mással is előfordult már, szóval velem is megesett, hogy minden összegyűlt egy pontba. Az utolsó részt magyaráznám: a minden, ami egy pontba mert összegyűlni egy nagyon tág, kevésbé konkrét dolog. Amikor minden a helyén van egy eszméletlen bulihoz, egy feledhetetlen kiránduláshoz. Egy mély élményhez. Ismét példával élnék, ha szabad ilyet tennem. Íme:

„magamról írjak. Mértnemírszmagadról- könnyű azt kérni. Követelni. Parancsolni. Mind egy, hogy mi volt a szándék. Nem olyan könnyű. Mert nem igazán lehet. Az annyira szubiektív, mintha azt mondanám, hogy én vagyok a legeslegeslegszebb, legokosabbügyesebbdélcegebbvitézebbaranyosabbjátékosabbművészibbintelektuálisabbhumorosabb személy, éspedig nem akárhol, hanem az egész földkerekségen. És ezt is el kell fogadni, mint egy rettentő szubjektív véleményt, amihez lehet utána hozzáfűzni egy-egy okító ezt-azt. Persze nem szeretném, hogy ilyesmit írjak. De tessék, magamról fogok írni. Nyár volt, azt hiszem, de lehet tavasz, sőt ősz, esetleg tél, de akkor a szövegemnek, már most megmondom: semmi értelme sincs. Szóval: marad a tavasz-nyár-ősz, vagy épp amilyen sorrendben a kedvesolvasónak tetszik. Melegebb évszak volt, mint a tél, de tavasz sem lehetett, mert ért már a hecserli az oldalon. Kettesben sétáltunk fel a dombra. Nemrég esett. Egyáltalán: esős időszak volt. De akkor épp nem, hétésfél ágra sütött a nap, röhögött a markába merészen az égen. Ő, friss izzadtságában illatozott az eső utáni világgal, meg a mindenféle nővénnyel a réten. Ehhez az egész parfümhöz még hozzáadódott a frissen felgyűjtött széna illata(lehet mégis ősz volt azért) meg nemrégiben lekaszált, még ropogós sarjú csiklandozó aromája. Mosolyogtunk. Jól éreztük magunk. Szinte szálltunk a sok gyom között, itt-ott megakadtunk bennük, szúrtak, karmoltak, de hát ha párjával van az ember, akkor kit érdekel az ilyen apróság. Szóval egészen csetlőn-botlón kapaszkodunk a dombra. Fent kilátás. Háromszázhatvanfokban, messzire-messzire, meglepő módon: ameddig a szem ellát, na addig. Fent, a tetőn néhány cseresznyefa, egy-két megtépászott szilvafa s más apróbb cserje, til-túl. Ő kitárja a karját. Befúj a szél a blúza alá, hasával játsszik, mellbimbója máris keményebb lett picit. Látszik. Nem szóltam, semmit. Élveztem a kilátást, a teli pofából röhögő napot. Lent, alant a falu. Távolabb mások, Szamos, a túloldalán is dombok, Csicsó szétrobbantott szontyoli vára, Dés, a gyönyörűszép égbe nyúló kombinát-kéményével, amivel sikeresen szennyezi a levegőt már vagy 30-35 éve, ha nem több. Túloldalt,lent, a mélyben már a szomszéd megye falvai, erdei, alacsony dombjai. Apró bolhák: emberek. Szekérrel, anélkül. Zajonganak. Gépekkel. Megölelem. Csókolózunk. jó. Eszméletlenül gyomorémelyítő, a szó szorosan-dependensen delíriumos értelmében. Ez ad szárnyakat, nem az a pokol nevű ital.


Egyszer csak, de így, ahogy írom: egyszer csak elsötétül minden, a látóhatár beszűkül, és a falu felől meg Dés, illetve a szomszéd megye falvai felől hatalmas és tekintélyes köd ereszkedik le nem tudni honnan a világra, csupán a Szamos környéke látszik még, a sötétedő vonalaival, éleivel, de már az sem sokáig. Csend. Veszettül nagy csend. Sehol senki, mintha egy sziget nőtt volna ki a semmiből, oszt mi épp oda pottyantunk volna. Csak a közeli fák árnyai látszottak, de azok is csak szörnyen halványan. Rám nézett, hozzám bújt. Megölelt. Én akarok szeretkezni veled, mondta. Ami bennem elindult, azt nem tudom megfogalmazni. Valami, ami fokozta, ami rátett egy lapáttal a környezet esztétikusan hermetikus változásaira. Szeretkeztünk. Nem volt lassú, de gyors sem. játék a bőrrel, kezek pajkos tánca a testen, csókok elszórva, egyenletesen. Ügyetlenkedések, vicces botlások, melyek csak nevetésre ösztönöztek, ami tovább fokozta a vágyunk. Játék. Nyelvjáték, lökött, ide nem találó poénok, amik mégis, a mély lélegzetek közepette megtalálta a helyét. Nem féltünk. Csak egyszer kérdezett rá- vajon nem látnak meg? Aztán elnevette magát, hisz mi is alig láttuk egymást. A köd, mint a hó: szigetel. Hang nem volt, fény is alig. Amikor belehatoltam, a fejem a nyakához húzta. Éreztem a köd illatát, meg az eső illatát, meg az ő illatát, s az enyémet, a nedves fűét, a nyirkos földét, és szédültem, ritmusom az ő ritmusa lett, és mikor változtatott: az ő ritmusa az enyém. Lehetetlen, mondtam magamnak, lehetetlen, hogy ilyen legyen, hisz ez tökéletes, ő ezalatt az ajkaival a fülcimpámat harapdálta, és forró lehelete karcolta a nyakam, míg ujjai görcsösen szorították a tarkómat. Lehet nyár volt, mert ősszel kissé hideg lett volna. Igen.


De nem volt tökéletes. Tökéletes ugyanis akkor lett, mikor eleredt az eső. Leírom, még egyszer, hátha sikerül szemléltetni, így összefoglalva az élményt: egy gyönyörű panoráma után elbújtunk a domb tetején a ködfüggöny mögé, s ott, fent, a ködös magasban szeretkeztünk. A köd betakart, a dombon az illatok keresztülhatoltak a ruháinkon, a bőrünkön,  belénk ivódtak, átitattak a csenddel, a csendben a hangjainkkal, a sóhajokkal, a tompított sikolyával, a karmoló körmök alig észlelhető hangjával, csókok csobbanásával, a hús sikamlós játékával: és akkor megered az eső. Kopognak a cseppek, halk zene a füleknek, simogató víz-masszázs a meztelen bőrre, és mi nevetünk, mosolygunk majd megint nevetünk, mert ennél szabadabb nem lehet az ember, mint most, istenem, mint éppen most, hisz minden tökéletes. Minden eszményi. Minden olyan, amilyen még sohasem volt és soha, de soha nem is lesz. És így jó. Mert így lesz értéke. Felbecsülhetetlen értéke. Nincs idő, eltűnt az idő, csak köd volt, meg eső, meg illatok, bódító illat-szimfóniák, és mi, s általunk, bennük a szeretkezés. Percek, de órák akár, de lehet sokkal több idő is eltelt ott, fent, akkor, ketten. Csendben. Szeretkezésben. Egymásban. Érted? Egymásban. Nem, nem a hús. Egymásban. A víz a legjobb vezető. Egymásba vezetett minket, az időtlen énünket, egy ideig, nem tudom azóta sem, hogy mennyi ideig. Minden egy pontban. Egy pontig. Egy pontnyi ideig. De mennyi idő egy pont... azt hiszem itt jobb lesz leállítanom magam.


Aztán elmúlt. És jó, hogy elmúlt. Nem szerettem volna megszokni a tökéletességet. Ezt a tökéletességet. Egymás, így. Mosolyogva jöttünk le. A dombról. Azért mégiscsak ősz lehetett. De lehet, hogy tavasz. Hisz lehetett az a hecserli tavalyi is, hát nem? Nem tudom és azt hiszem nem is érdekel. Nincs idő. Ennek nincs ideje. Ez most már velem van. Bennem. Köszönöm-kinek is? Senkinek. Neki? Hisz ő is csak szereplő volt, acteur, a maga módján. A természetnek? Nem hiszem, hogy miattunk hozta volna össze ezt az esztétikus maszkabált. Magamnak? Én lennék az utolsó, akinek köszönet jár. Hisz én kaptam a legtöbbet ebből a játékból. Akkor? Így hagyom. Üresben. Köszönöm. Íme: magamról írtam fentébb, de mégsem magamról. Igaz: akkor kiről is?”

Egy pontban minden. Mikor erre gondolok: megpihenek. Kifújom magam. Nyújtózom egyet, végtagokat ropogtatok, lelkem, elmém minden porcikáját. Fiatalodok. És béke száll reám. Oázis.

Ezzel lezárnám a hiányosságoktól szellős előadásomat az érzékekről, azoknak katalizátor-szerepéről, a múlt-jelenéről és a jelen múltjáról, az alternatív jelenek párhuzamos láthatatlanságáról. Bár ha van kérdés: szívesen válaszolok. Ha tehetem.

mirage:. (II. rész)

Bár szerintem ez több annál.

Ez inkább egy mélyebb játéka- minekis? Igen. A választ nehéz körberajzolni. Az emlékezés az, mikor az embernek az jut eszébe, hogy volt valahol, valamit csinált és ezt az emlékezést valami épp kiváltotta. Ez olyasmi, hogy múlt. És ott is marad. Visszalépek, a múltbéli cipőbe, a múltban csoszogok vele, közben emlékszem az eseményekre, hangulatokra, egészségre, stb. aztán cipőt cserélek. A múltét a jelenére. S akkor máris itt vagyok. Megint. S a múlt múlt marad. A fent említett I. példa azért is több, mint az emlékezés, mert nem csak a múltról van szó benne. Nem elhanyagolandó, persze, az érzelmi intenzitása az élménynek. A virtuális utazásnak. Vannak esetek, amikor valósabb a fejünkben lejátszódó... jelenet, mint az érzékelhető, kinti valóság. 

„ …hamarosan fogok találkozni valakivel. aki fontos. nagyon fontos számomra. már a tudatától felvillanyozódok. ó. mellette annyira én voltam én. s, remélem, hogy ő meg ő volt. pedig sosem voltunk együtt. igazán. timing counts. vagy ő csalt meg valakit. vagy én valakit. de... o, ha ezt el tudnám mondani. nem volt csalás mert őszinte volt. és, bár azóta ironikusan megkérdőjelezte már: tiszta. tiszta érzelmek játéka, azt hiszem. pedig próbáltam kiírni magamból... de nem sikerülhet mindentől megszabadulni. először rendben kell legyen, bent. a gondolatok. az érzelmek. én. S akkor mindent, mindent sikerül majd kiírni. szóval találkozok. messze van. messze él. de érzem. azt hiszem mindig is érezni fogom. szeretném érezni. tudod: ővele én voltam. de ezt már mondtam. kevés emberrel jön össze. ottvagy te, persze. meg még alig néhányan. de kb. ezzel slussz. várom már. teázunk. majd. s beszélgetünk. nálam fog aludni. de szerintem végigbeszélgetjük majd az éjszakát. a lelkem pihen meg olyankor. vele volt az, hogy a hajnal egy játszótéren ért, egymás ölében, ajkaitól forró ajkakkal és tudtam hogy egy elbaszott kapcsolat vár, a játszótéren túl, meg szesszió, meg a böhöm nagy „karakán” világ. de most még nem. mert én ott vagyok. mellette. ott. és mikor elváltunk én szembe néztem a nappal. ő meg a napba ment bele, ég szeme átölelt, s elfordult, arany haja segített a napnak a reggelt beragyogni. én meg, mögöttem a nappal, mosolyogva, békével bennem, o, olyan ritka az, hisz tudod te is, békével bennem indultam haza. nem siettem. nem voltam fáradt. sem éhes. sem szomjas. aranyat csurgott a világ, és én visszamosolyogtam rája. eső volt. szinte egész éjjel esett az út, az aszfalt is velem, velünk együtt ragyogott. méz mindenütt, a hajnal friss esőtől üdén-nedves és termékeny illataival átitatva, észbontó, vadító, delíriumos parfümjébe mártva. igen. zsebre dugtam a kezem. pofátlanul vigyorogva távolodtam, távolodtunk egymástól. de mégsem szívben. mégsem lélekben. ezek a szent dolgok, tudod, és nem a homok papok arany-ereklyés alkotásai. mert ez az élet, igazából. hozzá senki sem nyúlhat. nem is szoktam beszélni róla. mint még sok másról sem. hihi. már értem. üveges szemmel pötyögök és értem. ezért nem tudtam hát elaludni. ejnye. meg: nocsak. tavasz volt. s most, hogy végiggondoltam: most is tavasz van. holott végülis nyár volt, akkor. de mindegy az most már.. remélem ez neked is olyan kellemes volt, mint nekem. hú. boldog vagyok. képzeld. bárcsak láthatnál most. boldog vagyok. hisz ilyen kincseim vannak... ne haragudj, kérlek, hogy ezzel foglaltalak le... nem akartam igazából. csak kijött. a mérgesség hozta ki, azt hiszem. a negatív energia. Katalizátor. a sarkon vár a boldogság. a másodpercek vibráló sarkain. és milyen képeket tudok használni, hahaha. és most ért oda, hogy in your love my salvation lies, in your love... jujjdeszép. képzeld, most ölelem magam. virtuálisan, persze. de olyan jól esik. esique. hmm..”

Egy beszélgetés kis szegmentuma.

Néha egy idézet a megfelelő helyen helyettesíti az ember kifejező képességének a per moment fellépő - vagy az akár konstans kifejezés-problémáját.  A kifejezetlenségét. Ha érthető: így is az. Ha nem: egy magamfajta(értsd: én) többet nem tehetek.

mirage:. (I. rész)

Mirage. Mirázs. Ábrándkép.

A múltban az a jó, hogy nem létezik, de mégis: a múltba visszatérve alternatív jelenek felé vehetjük utunkat, amelyek ugyan nem léteznek, mégis: akár valóságok is lehettek volna, ha a múltban másképp dönt az ember. Ezek a jelenek, ezek az alternatív, virtuális jelenek olyanok, mint az ábrándképek. Sőt: ábrándképek. Tele immáron lehetetlen, néhai lehetséges jelenekkel, melyek olyanok, mintha itt lennének: akár érezheti is az ember őket. A bőrén. A szájában. A bensőjében, akár.

Sok elmélet létezik a valóságról, annak a dimenzióiról. Ha jól tudom, az 5. dimenzió lenne az a bűvös szféra, ahol az összes választási lehetőség velünk együtt létezik, az éppen választott úttal egy síkban. Tehát: ha van két ajtóm, és nekem döntenem kell, hogy melyiken megyek be, legyen a kiválasztott mondjuk a bal oldali, akkor a jobb oldali ajtó, mint választási lehetőség megszűnik létezni számomra abban a pillanatban és azon körülmények között. Ebben a dimenzióban, a 3.-ban. De az ötödikben nem a lehetőségek változnak: én duplázódok, triplázódok, stb. a lehetőségekhez. Hozzá. Így van olyan dimenzió, ahol építkezési telepen vagyok munkás, illetve olyan is létezik, ahol épp atomfizikára szakosodva végeztem el a fizika egyetemet, mondjuk Kolozsváron.

Ez a kis kitérő után, vissza az én valóságomba. Ábrándkép. Lehetséges jelenek virtuális megjelenése, egy bizonyos katalizátor mián. Mirázs. És, bármily meglepő: ezen alternatív jelenek tovább élnek számomra. Három példa. Hogy érthető legyen, mire gondolok.

I.

Zsibongó tömeg, sok gyerkőc, ennek okán nagy zsivaj, hangoskodás, zene, és énekszó, a tömeg morajló zaja. Nyár van, június utolsó vasárnapja. Meleg. Süt a nap. Kissé por van. Alig lehet látni a nagy fényben. A volt barátnőm, aki az ünnepségre látogatott el hozzánk és akivel én még nem találkoztam le van ülve a lépcsőre. Rövidnadrág, v nyakú kis ujjatlan, lykrás felső. Fehér. Mosolyogva, mert szakításunk és a kötelező csend-időszak óta mindig nagyon örülök, mikor vele találkozhatok, szóval mosolyogva sietek hozzá, hogy megöleljem és megpusziljam. Meg hogy váltsak vele néhány szót. Az egész egy mozdulatsor. És egy kérdés. Az érzékek az elsődleges(primary) katalizátorok, melyek elindítják az érzelmeket. Az érzelmek olyan tompa képződmények, melyek csak a megfelelő elsődleges katalizátorok jelenlétében jelennek meg és teremtik meg a kapcsolatot az elsődleges és a másodlagos(secondary) katalizátor(-ok) között. Olyan, mint egy előszoba egyik felében a bejárati ajtó-elsődleges k.- és a ház többi részét összekötő hall bejárata-másodlagos k.- kapcsolata. A secondary k. már nem megfogható vagy mérhető: nem tárgy. Inkább gondolat. És általában egy kérdés. Ebben az esetben az volt, hogy: „mi lett volna, ha...”. Az érzékelés, az egész élmény erre a mozdulatsorra korlátozódik, de kihatott az egész délutánomra, sőt még azóta is meg-megjelenik bennem. A mozdulatsor: előrehajolok, hogy a lépcsőn ülő lányt megpusziljam, megpuszilom, megölelem röviden, illendően, és felegyenesedek. Alig egy fél perc. Az érzékek: lehajoltomban észre veszem a mély dekoltázsában a mellén az anyajegyet, majd megérzem az illatát. Az illatot mélyen magamba szívom, a látvány még mindig eleven, még csak most fogtam fel, hogy mit is látok- máris kinyílik a bejárati ajtó, bent vagyok, a kérdés megjelenik a fejemben, „mi lett volna, ha...” és máris röpülök, a hall ajtaja kinyílik, és én a párhuzamos valóságok szobái mellett elhaladva eljutok az egyikbe. Belépek(ez mind szimbolikus, kérem, vegye figyelembe az olvasó), és megjelenik előttem. Ez az egész folyosón való caplatás azt jelenti, hogy végigélem az együtt töltött időt, újra, minden apróságával, a csókolózásokkal(és nemcsak) a kapualjakban, a kukák mellett, az egyik terem sötétjében, a szobájában, a szobámban, a sétákat, a koncerteket, a kényelmetlen fotózásokat, a veszekedést, a megcsalását, a reakcióját, amikor elmondtam, az arcát, a ruháit, a testét, annak minden mozdulatát, a hangjait, a nevetéseit, a sírását, ahogy veszi a levegőt, az ordítozásom, az ő ordítozását, az ajándékait, az én ajándékaim, stb. majd belépek: puszilom az arcát, de közben bent csókolom, egy óriási, hűs, nedves nyári csókkal, lehelete kellemes, olyan, mint epres-vaníliás illatú bőre, és ő a kicsi kezeit rám, nyakam köré fonja és minden kifehéredik és...

És felegyenesedek. Felegyenesedtem. Piros az arcom, lüktető a pulzus, kalapál, kalapál, hirtelen elvesztettem a tájékozódásom, de azt is csak egy pillanatra, aha, hoppá, megvan, bocsánat. „- És? Hogy vagy? Mit keresel itt? Rég nem láttalak...”, s ilyen kérdések, amivel ilyenkor tereli az ember a figyelmet. Tudja, hogy akkor, annak idején helyesen döntött. Mégis. A mirázsok. Ezek a fránya mirázsok. De lehet, hogy ezt hívják emlékezésnek...