Bizonyára sokan únjátok már a telet, és a megújulásra vár mindenki, a zöldre, az életre, a születésre. Én nem. Úgy gondolom, a tavaszra fel kell készülni. Sőt még a tavaszvárásra is fel kell készülni. Le kell tenni a nagy meleg pulóvereket, a téli kabátot, a bakancsot, a csizmát, s a tél összes maradványától meg kell szabadulni, köztük a gátlásoktól- melyeket akarva akaratlan hoznak magukkal ezek a vastag ruhák.
Valamelyik nap vettem magamnak egy téli pulóvert. Kint hét ágra sütött a nap, én mégis megvettem. Kimostam, közbe beesteledett. Kiterítettem. Reggel amikor utánamentem, láttam hogy csonttá fagyott. Gyermekkorom emlékeit fagyasztotta magába, amikor édesanyám a teraszról szedte be a ruhákat és mindig mondta, hogy szagoljam meg: milyen jó... akkor még nem tudta. De én azt mondtam: tényleg. És én is örvendtem. Szagolgattam- hátha, tapogattam- hátha az ujjaimon keresztül... de nem. És most, amikor saját kezemmel mostam meg a pulóvert, amit verőfényes napsütésben vásároltam, most szinte éreztem, hogy ez a fagy-dolog biztosan még a mosószer meg az öblítő illatát is kihűtötte az anyagból, és helyébe valami pótolhatatlan emberileg ne alkotható természetes frissességet varázsolt, s én nagyon hosszú évek óta újra érezhetem, tapinthatom ezt a frissességet.
Még, még, még...-gondolom, de már nem hat. A tavasz a nyomomban, ha akarom ha nem: jön. Nem állít(hat)om meg, de nem örvendek neki. ámen.
(elnézést a csapongó gondolataim talán kissé zűrzavaros volta miatt)
jó a szimbolika.
VálaszTörlésa történet meg főleg.
nagyon, nagyon tetszik.
köszönöm.
:)