szabi II(I).

Valójában mindig is szerettem volna még egyszer találkozni vele. Egyszerűen azért, mert úgy gondoltam: érdemes. De sosem hittem igazán, hogy ez valaha is sikerülni fog.
Hónapokkal a találkozásunk után megint színházba mentem. Moliére: Szívek és szarvak című vígjátékát utoljára középiskolás korom hajnalán láttam és akkor annyira megtetszett, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s elhatároztam, hogy most sem hagyom ki.
Ott találkoztam újra azzal a lánnyal, aki elkisért az ismerőséhez. Amikor megérkeztem a színházba, a darabot már elkezdték. Ő nem vett észre engem amikor bementem. Én viszont azonnal felfigyeltem rá. Nem lehetett nem észrevenni. Nem volt rajta semmi feltűnő. Mégis. Az egyszerűség finom eleganciájába burkolva, olyan elérhetetlenül titokzatosnak tűnt. Leültem a helyemre, ahonnan részletesebben kezdtem vizsgálni. Bájos volt. Emlékeztetett valakire, és minél inkább próbáltam felidézni kire, annál távolabbinak tűnt, hogy valaha is eszembe jut kihez hasonlít. Jobbnak láttam tehát a darabra koncentrálni...
Az előadás végén odamentem hozzá:
- Jó estét kívánok! Nem te vagy véletlenül az a lány aki múltkor elkísért az ismerőséhez?
- Jó estét! ...Ddde iigen, én volnék... – válaszolt, s láttam hogy zavarba van, de nem értettem miért.
- Lenne kedved sétálni egyet?
- Én... én,.. én igazán szívesen mennék csak annyi dolgom van, hogy... de valameddig elkísérhetsz, ha szeretnéd.
- Rendben. Akkor menjünk.
- Valójában csak annyit szerettem volna mondani, hogy mondd meg az ismerősödnek, hogy szeretnék vele újra találkozni. És megkérnélek Téged, ha nem nagy gond, hogy kísérj el hozzá. Ha nem változnak a feltételek.
- Rendben. – válaszolta, és megegyeztünk az időpontban meg a helyszínben.

Pénteken este a virágóránál vártam rá. Kicsit késett, de megérkezett. Azt mondta ne tétovázzunk, mivel a feltételek nem változtak, ezért beköti a szemem. Ahogy közeledett megintcsak az a furcsa érzés tört rám, hogy mennyire emlékeztet valakire. Ahogyan átölelte a nyakam miközben megpróbálta bekötni a szemem, rájöttem hogy az illata ugyanaz mint akkor éjjel az ismerősénél... Rájöttem, hogy ők ketten azonosak egymással, s önkéntelenül felkiáltottam:
- Várj csak... Ez az illat... olyan... mintha ismerős lenne. (Nem láttam, de éreztem: elbizonytalanodik. Összerezzen. Megijedt, hogy kiderül a titka)
- Mi.. mi... Mire gondolsz?- kérdezte habogva.
Nem akartam, hogy megtudja: rájöttem. Féltem, hogy bizalmatlan lesz velem. Gyorsan válaszoltam hát:
- A fák illata. Hát nem érzed?!
- Hjaaa aaazz... hát persze, de igen. Valóban csodálatos, de mostmár igazán mennünk kell.- válaszolta jól hallható megkönnyebbüléssel.

Amikor a lakásba értünk, rövid feszült csend után ,egszólalt:
- Miért jöttél el újra?
- Mert néha eszembe jutsz. Olyankor azt godnolom milyen szívesen meglesnélek most. Mit csinálhatsz, milyen lehetsz... és akkor arra gondoltam meglátogathatnálak. És akkor találkoztam a barátnőddel...
- Hm... igazán nem sokat látnál olyankor belőlem. Mostanság leginkább egy halványrózsaszín vagy egészen fehér fátyolhoz hasonlíthatnám magam. És az illatom is enyhébb azt hiszem.
- Ennyi az egész?- kérdeztem meglepetten.
- Igen. Miért? Sok vagy kevés?
- Nem sok. Nem is kevés: furcsa. Azért, mert eddig csupa élénk színekben képzeltelek el Téged. Természetesnek, élőnek... nem sápadt-fehér haloványnak.
- Akkor tévedtél! Vagy egész egyszerűen elavulttá vált elképzeléseid vannak. Régen talán ilyen voltam. Utolsó találkozásunk óta viszont folyamatosan változnak a dolgok. A ’halványat’ pedig ne értsd félre. Nálam ez nem fakót jelent, csupán azt, hogy az ember képes odafigyelni az árnyalatokra. Azokra a finomka részletekre amelyek szabad-szemmel szinte nem is láthatóak. Az átfedések. A rút és a szép között, például- feltéve hogy vannak ilyenek. Itt olyan különös dolgokra gondolok például, mint a hibák iránti vonzódás... Te nem így gondolod?

Amikor ezeket mondta „olyan volt gyerekes nőies bájában, mint aki rettenetesen meg van elégedve magával”. Mire válaszoltam volna elaludt. Én is lefeküdtem mellé, megpróbáltam elaludni. Nem ment. Megbabonázott az illata. Ugyanolyan volt akár első találkozásunkkor. Átitatva az aznap éjjeli kellemes éjszaka csendjeivel, a modatok közti szünetekkel, a sóhajokkal, az akkor és ott megszülető hangulattal. Mámorító illatába burkolózva azon gondolkodtam mi legyen a folytatás...

ízetlen.

A kávé elvesztette
fanyar
filme-noir-illatát
s az automata mellett
a gőzölgő
zúgó csendben
illattalanul szürcsölöm
poshadt levét.

Keserűn szétterülő
gőzölgő szemét.

Persze azért szeretem még
a csendjét,
a magányát,
a szemtelen rendjét
ízének,
képzelt illatának.

Olyan, kicsit,
mint
a kocsmák csöndjében a
bár megrészegedett
mégis folyton cikázó gondolatok.
Vagy a későőszi fagyok.
Vagy a szeretkezés utáni
por-figyelő csendek.

Van
benne
valami.


És akkor mondta csendben,
hogy rendben,
legyen úgy, ahogy te akarod.

S azzal eltakarta
fondor tekintetével
előlem
belőlem
a józan napot.

Azóta szédelgek, készen
hogy meghaljak,
csak kicsit,
vagy egészen.
Vagy mérsékelt fájdalmakkal
telítetten
kutyáknak vetettem
büszkeségem,
tartásom,
talán soha sem létezett
becsületem.

De majd, ha
tehetem
ha
tudhatom
ambróziával
egészen
berúgatom
testét szalaggal
szemét bilinccsel
gondolatait temérdek
színes, szédítő ópium-delírrel
gúzsba kötöm,
lekötözöm.
Elfojtom egészen.
Megölöm egészen.

Testét szalaggal.
Szemét bilinccsel.

Hogy józanon éljek
és ne féljek
és ne térjek
megrészegedetten
vermekbe s
ne ébredjek
ketrec után
újabb, még taszítóbb,
komorabb,
hidegebb,
szomorúbb
ketrecekben.

szabi II.

Sosem gondoltam volna, hogy még valaha találkozni fogunk. Bár jól éreztük magunkat együtt. De amint már utaltam rá, az előző részben, ezek a találkozások nem mindennaposak, tehát kevés az esély rá, hogy megismétlődjenek.

Nagyon ritkán lehetett őt látni. Nem mintha nem szerette volna az embereket, csupán természetétől fogva kerülte a szokványosat. Aki ismerte, mindenki tudta róla, hogy a színház az egyetlen hely ahol ritkán ugyan, de fel-felbukkan.

Aznap én is ott futottam össze vele. Nem vagyunk nagyon jó barátok, de mióta van egy közös ismerősünk, azóta néha elbeszélgetünk erről-arról.

-Szervusz!- mondta.
-Szia!- válaszoltam. S miután túl lettünk a szokásos hogy vagy , mi újság veled, satöbbin, elhívott sétálni. Mondtam neki, hogy sajnos nem sűrűn érek rá, de ha akar, hazaksérhet.
-Rendben… Valójában csak azt szerettem volna kérdezni, hogy annak a közös ismerősünknek vajon lenne-e kedve újra találkozni velem.
Én elmondtam neki, hogy éppen mostanság említette, hogy szeretné látni újra ot , tehát nem hinném hogy kifogása lenne ellene. Megbeszéltük az időpontot meg a helyszínt, aztán elbúcsúztunk.

(...)

Magamhoz hűen késésben voltam és sietnem kellett. Bal oldalamon a szokásos épületek. Érdekesebb volt viszont a job oldal. Tele virágzó fákkal, rózsaszín, fehér, vörös s még ki tudja mennyi féle színnel, melyek a nagy sietségben összemosódtak. Megpróbáltam elképzelni ezt a sokféleséget illatokra leképezve… Mire sikerült volna már a virágóránál voltam. Ott várt rám péntek este.

-Rég vársz? –kérdeztem.
-Nem. Én is csak most értem ide.
-Rendben, akkor ne tétovázzunk. Bekötöm a szemed, mivel a feltételek nem változtak(ugyanugy ahogy mult alkalommal, most sem szabadott ismernie a helyet ahova megy).
Amikor átöleltem, hogy beköthessem a szemét, hirtelen felkiáltott: -Várj! …Ez… ez az illat,…mintha már éreztem volna valahol… (Arra gondoltam, felismerte az illatom, s rájött a titkunkra: én és az ismerősöm azonosak vagyunk, és ekkor :
- Hát nem érzed? A fák …. A virágaik, s ahogy ezek keverednek… Csodálatos, nemde?
- Hjaaa, aaazzz? …hát perszee, tényleg bámulatos, de mostmár igazán induljunk!

(...)

Amikor beértünk a lakásba, elhatároztam, hogy suttogni fogok, nehogy felismerje a hangom. Kicsit nehézkesen indult a beszélgetés ez az igazság, de túl lettünk rajta.
-Miért jöttél el újra? –kérdeztem.
-Az egész úgy kezdődött, hogy eszembe jutottál… Mármint, az hogy meglesnélek: mit csinálsz, és hol lehetsz… és akkor találkoztam az ismerősöddel… és…
-Igazán nem sokat látnál belőlem mostanában. Azt hiszem egy halvány-rózsaszín fátyolhoz tudnám leginkább hasonlítani magma. Olyan almavirág színű, tudod!
-Ennyi az egész?
-Igen. Miért? Sok vagy kevés?
-Nem is sok nem is kevés. :furcsa.
-Azért, mert egészen mostanig élénk színekben képzeltelek el. Természetesen, élőnek, nem sápadt-haloványnak.
-Miből gondoltad ezt? –kérdeztem. Hisz nem is ismersz!
-Az illatodból, amit a múltkor éreztem… és most is érzem
-Akkor tévesen képzeltél el! Vagy elavultak az elképzeléseid. Lehet, hogy amikor először találkoztunk olyan voltam. Azóta azonban sokminden történt, és legalább ugynannyi dolog változott is. Többek között én is. Egy kicsit. Vagy nagyon, nem tudom, de mindenképpen. A halványat pedig ne értsd félre. Ez nem valami fakuló, porosodó folyamat… Nem! Ezt az elhalványulást úgy képzeld el, mint a festők palettáján a színek keveredését. Az élénk színek az alapok, ha ezt fehérrel keverik, pasztel less belőlük, árnyalatnyi változások csupán, de lényegesek. Finomítják, gazdagítják a festményt. És vannak más technikáik is a festőknek… Te hogy gondolod?
-hm… (gondolkodott azt hiszem…) mire azonban válaszolt volna, én már aludtam…
Szerencsére az órámat azelőtt való nap hajnalra állítottam, hogy elérjem a vonatot, ami elhoz idáig. A telefonom pedig automatikusan ébresztett aznap is amikor szabi nálam volt. Iigy aztán hajnalhasadás előtt el tudott menni, anélkül, hogy látott volna engem világosságban, tehát anélkül, hogy felismert volna.
Elment.

allergia.

Már az ősszel megmutatkozott és azt hittem, hogy el fog múlni. Gyanús volt, mikor több ideig náthás voltam, mindenféle ok nélkül. Aztán vettem olyan nazális kidugaszolót, aminek köszönhetően tudtam lélegezni, egészen kellemesen.

A tünetek, amúgy: taknyom-nyálam folyik, könnyezik a szemem, fáj a fejem, és eszméletlenül kellemetlen a közérzetem. Ha sokáig húzódik, akkor úgy nézek ki, mint egy szipós.

Tavasz, 2010. Amikor a levegő kitisztul, a hideg alábbhagy és a természet újra elindítja azon biokémiai funkcióit, melyek télen vegetálnak vagy lelassulnak és amit csak úgy, parasztosan, kikeletnek nevezünk.

És érezni a föld illatát és az avarét, a frissen pattanó rügyekét (bár lehet nincs is illatuk), a felkavart, langyosodó levegőben megkevert termékeny illatok koktélját szippantani: érzékeket borzoló érzés.

És akkor a virágzás. Először alig bújik ki a kemény héjak szétválásának a peremén a vékony fehér, vörös, rózsaszín sáv, ami aztán tovább terjed, majd pattan, le, vagy szét és lesz virág. Egy év után megint. Talán ez a tavasz csúcspontja. Maga az ária. És akkor megint elkezdődött.

Azt hittem, hogy nátha. De nem az volt. Folyton könnyeztem, folyton taknyoltam. És nem éreztem semmit. Szomorított, elfele, a dolog, mert hiányoztak azok a fránya illatok. Nehéz a tavasz kibírása az illatai nélkül. Bedugult orral, ami ráadásul lógatva is volt, gyászosan, a világtól elszigetelve zötyögtem vissza Kolozsvárra és abban reménykedtem, hogy nem akarja senki sem kinyitni az ablakot. Én, akinek a feje folyton kint szokott csüngeni régebb az ablakból, mint kocsiból a pulikutyáé.

A parlagfű, mint allergén hatóanyag váltotta ki az allergiámat. Nyárutón, őszelőn sokat kellett kaszálni és valószínűleg kontaktusba keveredtem vele. Meg is feledkeztem az ősz és a tél folyamán ezen mérvadó deficitemről. Most már jobb. Két spricc az orromba, reggel, és talán eljuthat a nap folyamán a dús illatból valami. Ha szerencsém van. Mert bár a többi tünet eltűnte magát: ez megmaradt.

Ma, hazafele gyalogolva illatot improvizáltam: megérintettem a sövény sok-sok zöldes színben játszó friss hajtásait. Lehunytam a szemem és úgy simogattam végig őket. Kellemes volt. Már a színeknek, ennek a palettájának a megfigyelése illat-féle érzetet váltott ki, amit tetézett az éintés. Illatot idézett elő, igazi illatot, vagy talán tényleg elért az illat az orromba. Az agyamba, az orromon keresztül. De lehet hogy az ujjaimon keresztül. Mosolyogtam. Egy barátomra gondoltam, akinek segíthetne az élményem. Boldog voltam és elégedett.


Mert létezik szinesztézia.

(állítólag) Az ember érzi a félelem szagát

Arról még hallottam, hogy egyes emberek testszaga vagy akár izzadtságszaga vonzhatja vagy taszíthatja a másikat. De arról, hogy a félelem szagát érezni... hát ez különös.
A minap kutatásokról böngésztem a neten, s véletlenül ezt találtam:
"Az, amit eddig csak az állatvilágból ismertünk, német pszichológusok szerint az embernél is szerepet játszhat: tudat alatt képesek vagyunk mások félelmét szaglás útján észlelni.

Ha egy ember orra észleli a másik ember izzadságában lévő, félelemre utaló molekulákat, az agyában azok a területek aktiválódnak, amelyek a sajnálatért és félelemérzetek felismeréséért felelősek - mondta a kutatást végző Düsseldorfi Egyetem pszichológusprofesszora, Bettina Pause, aki szerint ez világszerte az első bizonyíték arra, hogy az embernél is átadódhatnak vegyi úton az érzelmek.

A csaknem tíz éven át folyó vizsgálatok során ötven embertől vettek izzadságmintát. A hónuk alá helyezett vattakorongok segítségével a hallgatók először vizsgahelyzetben, majd pár nappal később sportolás közben termelt izzadságot szolgáltattak a kutatóknak. A szagokat 28 kísérleti személy orrába vezették be egy úgynevezett olfaktométeren át, és mérték agyi aktivitásukat. Csupán a felük érzékelte tudatosan az izzadságszagot.

Világosan megmutatkozott azonban, hogy a vizsga alatt keletkezett izzadság esetén aktiválódtak azok az agyterületek, amelyek a mások érzelmeire adott reakciókra, valamint a félelemjelek felismerésére szakosodtak. A sportolás közben keletkezett izzadság semmilyen agyi reakciót nem idézett elő.
"Ez azt jelenti, hogy a félelem, ha az orrunk érzékeli, ragadós, és együttérzést vált ki" - mondta Pause, aki szerint a többi ember félelmének felismerése egyfajta felderítő rendszerként a veszély irányába tereli az érzékeket. Az izzadságfajták összetétele még éppoly tisztázatlan, mint az a kérdés, hogy mekkora a félelem szagának a hatótávolsága. „Úgy véljük, olyan molekulák alkotják, amelyek bizonyos távolságokat képesek megtenni" - mondta Pause. Aki azonban higiénés módszerekkel próbálja blokkolni félelmének kisugárzását, aligha van esélye. A dezodorok csupán korlátozott ideig képesek megzavarni a jeleket."

Fagyat, még!

Bizonyára sokan únjátok már a telet, és a megújulásra vár mindenki, a zöldre, az életre, a születésre. Én nem. Úgy gondolom, a tavaszra fel kell készülni. Sőt még a tavaszvárásra is fel kell készülni. Le kell tenni a nagy meleg pulóvereket, a téli kabátot, a bakancsot, a csizmát, s a tél összes maradványától meg kell szabadulni, köztük a gátlásoktól- melyeket akarva akaratlan hoznak magukkal ezek a vastag ruhák.

Valamelyik nap vettem magamnak egy téli pulóvert. Kint hét ágra sütött a nap, én mégis megvettem. Kimostam, közbe beesteledett. Kiterítettem. Reggel amikor utánamentem, láttam hogy csonttá fagyott. Gyermekkorom emlékeit fagyasztotta magába, amikor édesanyám a teraszról szedte be a ruhákat és mindig mondta, hogy szagoljam meg: milyen jó... akkor még nem tudta. De én azt mondtam: tényleg. És én is örvendtem. Szagolgattam- hátha, tapogattam- hátha az ujjaimon keresztül... de nem. És most, amikor saját kezemmel mostam meg a pulóvert, amit verőfényes napsütésben vásároltam, most szinte éreztem, hogy ez a fagy-dolog biztosan még a mosószer meg az öblítő illatát is kihűtötte az anyagból, és helyébe valami pótolhatatlan emberileg ne alkotható természetes frissességet varázsolt, s én nagyon hosszú évek óta újra érezhetem, tapinthatom ezt a frissességet.
Még, még, még...-gondolom, de már nem hat. A tavasz a nyomomban, ha akarom ha nem: jön. Nem állít(hat)om meg, de nem örvendek neki. ámen.

(elnézést a csapongó gondolataim talán kissé zűrzavaros volta miatt)

(miért is)?

- azt jelenti: elgondolkodtam azon miért is vállaltam ezt a dolgot: blogot vezetni az illatokról... Nem bánom, csak most jutott eszembe először a kérdés: miért? A válasz nem létezik. Tudniillik vannak ilyen kérdések is.
...nem akarok csalódást okozni szövetségesemnek. Ezzel a gondolattal kukkantottam be a mai nap erre az oldalra, és eszembe jutott, hogy igazából van is valami kicsi rövid meglepetésem, ami ugyan nem "nagy", de létező. és illatos.

Auchanba mentünk a szüleimmel vásárolni. Illatszerboltba is többek közt. Mondták, hogy válasszak valamit magamnak. Azt mondtam, nekem olyan parfüm kellene, ami friss, ha színekben lehet kifejezni: fehér, és enyhe, de érezhető. Ekkor láttam meg a türkíz színű üveget. Kellemes a szemnek- gondoltam-... Amikor megmutattam a barátnőimnek, "tipikus Balea" jelzővel illették... Nos az illat lehet tipikus, én az üveget ettől függetlenül olyan helyre tettem, ahol a dolgokat szomorúság miatt látogatom meg, hogy azok felvidítsanak engem legalább egy pillanatra. Ahányszor ránézek az üvegre, mintha benne lennék: nyár, türkíz-tenger, homok, myugalom és a többi ami ezekhez hozzátartozik...